Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 1. szám - A fascizmus válsága

25 koncedálják, hogy nem lehet „exakt" tudomány, tehát hogy jóval kevésbbé „tudomány", mint a természettudományok. A „naturalistát" már most csak sokkal nagyobb logikai csökönyössége jellemzi, amely ezt a kompromisszumot elviselni nem bírja. Ha a világban — úgymond — az okság elve uralkodik (amit nem szokás kétségbe vonni) és ha az okság láncát a mechanizmus segítségével rekonstruálni lehet (ami a természettudománynak állítólag sikerül), akkor a különbség a természeti és a társadalmi relációk között nem kvalitatív, hanem csupán kvantitatív lehet és a nehézséget itt a „tárgyak" nagyobb „komplikációja" okozza. Ezért azután a naturalista csak ideiglenesen írja alá az eredeti egyezményt és a társadalomtudomány jövendő „fejlődésétől" várja, hogy végül ennek területére is kiterjeszkedjék Laplace ama világszelleme, amely mindent, ami történendő, „okaiból" előrelát. A naturalistát tehát a realisztikus ismeretelmélet talaján megverni nem lehet s vagy rá kell hagyni, hogy valósítsa meg a társadalom természettudományát — ami a kör négyszögösítésével analóg feladat —, vagy tagadni kell a társadalomtudomány lehetőségét egyáltalán. Ez persze pusztán logikai alternatíva s a valóságnak az a természete, hogy rendszerint fittyet hány a logikának. A valóságban egy harmadik csapáson szokott haladni a gondolkodás, amely gondosan megkerüli Skyllát is, Charybdist is és vígan ki evez a nyílt 'tengerre, ahol 'azután dagadó vitorlák vihetnek a végtelenbe: amerre és ameddig tetszik! Szerzőnk hajója is híven rátalál e nyomra, amidőn metafizikát követel a társadalom itudósától — és nem veszi észre, hogy e metafizikának nem hiánya, hanem káprázatos túltengése jellemzi a kritizált naturalista rendszereket. Ez az orvosság csak a betegségnek ma talán már csökkenő virulenciáját fokozná fel újra. Hála Istennek, ma már ott tartunk, hogy a különböző hilozoizmusok helyett, amelyek a múlt századbán szabadon tenyésztek a „sociológia" süppedő talajában, most már igen mérsékelt és igen józan pluralizmusok viszonylag egészséges zsengéinek örülhetünk, amelyek fává kiterebélyesedve talán majd végleg megkötik a renitens talajt — és szerzőnk ép ezeknek veti szemére, hogy nem eszmélnek rá metafizikai hátterükre! Tökéletesen igaz persze, hogy „a társadalom alakulásának elemeit" négy tényezőben „kimeríteni" nem lehet. De, mondjuk, száznegyvenhatban sem. Mert ily tényező csak egy van: az emberi élet a maga egyetlen teljességében. S ha ebből reflexíve „elem"-eket akarunk absztrahálni, ilyent annyit fedezhetünk fel, amennyi épen tetszik. Lesznek azonban problémáink, amelyek bizonyos absztrakcióknak kedveznek s akkor ezeket tökéletes joggal alkalmazzuk. Ámde az ily absztrakciók akár korlátozott, akár korlátlan hiposztázisa metafizikának esetleg lehet egészen jó — társadalomtudománynak minden bizonnyal annál rosszabb. Szerencsére az elméleti álláspont hibáit szerzőnk világnézeti orientációja erejével, józan kritikai érzékkel és szelleme fáradhatatlan frisseségével pótolja. Így, ha az első két szakaszt elfelejtjük, egyre alaposabban fogunk megbarátkozni könyvével, amely tömörségében is világos és preciz összefoglalásokat nyújt s ezeket mélyen szántó, szempontokban gazdag és sziporkázóan szellemes bíráló megjegyzésekkel kíséri. E tekintetben is legsikerültebbek a naturalista theóriák bírálatai — igaz persze, hogy ezekről szatírát nem írni: kegyetlenül nehéz dolog! A díszes társaságból Jászi Oszkár úr húzza ki — méltán — a főnyereményt, aki a maga részéről valóban mindent elkövetett, hogy ,*az