Társadalomtudomány, 1922 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1922 / 1-2. szám - Dante a politikai irodalom történetében [könyvismertetés]

7 totí, sem a császár eliáegenités formájában oáa nem ajánáékozhatott. Ez a bizonyítás az irodalomban sok harcra adott okot. Belekapc olták a pápa világi hatalmának kérdését. Ha Dantenak a Konstantin-féle ajándékozásra vonatkozó okfejtését olvassuk, meg kell állapítanunk, hogy az egyháznak birtoklási jogát nem vonta kétségbe, de a birtok jogtalan használatát korholja. Azt megtehette a császár, — mondja Dante — hogy az egyház védelmére örökös birtokot (patrimonium) és hasonló egyebeket juttatott, de mindig joghatóságának sérelme nélkül, mert ez nem tűr semmilyen csökkentést. „Másrészt Isten helyettese is elfogadhatott egyet és mást, de nem mint tulajdonos, hanem mint a jövedelmek sáfárja és Krisztus szegényei közt az egyház nevében kiosztója. Hiszen ismeretes, hogy az apostolok is így cselekedtek." Nem mulaszthatom el, hogy még röviden ne érintsem a bizDnyítási anyag egyéb részét. Azt a kérdést, hogy az egyház ereje (tekintélye) nem szülő oka a császárság tekintélyének, nagy virtuositással tárgyalja. Azokkal szemben, a kik ezt a függést isteni törvényen alapulónak mondják, ezt válaszolja: „A mi isteni törvény van, az mind benne foglaltatik a két testamentumban. Ott pedig semmi nyomát nem találom annak, hogy a világi ügyekben való szorgoskodás vagy gondoskodás valaha lelkére köttetett volna akár az ó-, akár pedig az újszövetségi papságnak. Sőt úgy találom, hogy az ószövetségi papságot határozott parancs kötelezte az ilynemű foglalatosság kerülésére." Sorba teszi meg észrevételeit azok ellen, kik azt a tételüket, hogy az egyház az állam fölötti hatalmat birja és bírhatja, emberi — tehát nem isteni — törvényekre hivatkozva bizonyítják. Itt a bizonyítási anyagot hármas irányba tereli. Bizonyítja, hogy az egyház ezt a hatalmat az állam fölött nem kapta sem önmagától, sem valamely uralkodótól, de nem kap la a népek közös beleegyezésétől sem. Ezeknek mesterien kezelt bizonyítása után levonja azt a következtetést, hogy ha a császárság tekintélye nem a pápaság tekintélyében birja létalapját, akkor világos, hogy közvetlenül az istentől függ. A mulandó test és halhatatlan (romlatlan) lélek alapul vételével megállapítja az ember kettős, célját. A mulandó és romolhatlan természet célját. Egyik a földi élet boldogsága, a másik az örök élet boldogsága. E kettős célnak megfelelően két vezetőre "van szükség: t. i. a pápára, hogy a kinyilatkoztatás értelmében örck boldogságra vezérelje az emberiséget és a császárra, hogy a bölcseiét elvei aiapján feltárja az ideigvaló boldogságra vezető ösvényt. De mivel a inuiandó földi boldogság bizonyos értelemben mégis csak az örök boldogságra van irányozva, ezért a császárnak azzal a tisztelettel kell vi éltetnie Péter utódja iránt, melylyel az elsőszülött fiú adós atyjának. Akkor aztán az atyai kegyesség fényétől elöntve ónnál erőteljesebben ontja Íugarait a földkerekségre, melynek élére egyedül Az állította őt, aki irányítója minden külső és benső történésnek. Ezekben iparkodtam a Monarchia tartalmának lényegét az olvasó elé tárni. II. A középkor e nagyjelentőségű politikai tartalmú müvének értékelésében se a bálványozás, se az üres ócsárlás nincs helyén. Legkevésbé helyes az irányzatos célok számára való tudománytalan „lefoglalás". A műnek vannak