Társadalomtudomány, 1922 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1922 / 1-2. szám - A közvélemény eszméje a görögök között 1. [r.]

51 Mindenesetre volt ott is egy olyan történeti korszak, a mely nagyon közel íérközött hozzá: az 5. század utolsó évtizedeiben kezdődő sophistika ideje. E szellemi mozgalmat főképen két dolog jellemzi: a gyakorlati cél Ca •ennek szolgálatában az elméleti eszközök. Környezetét egy elméleti igényekben megnövekedett, de a gyakorlati érvényesülést a paroxismusig fokozó nyilvános élet szolgáltatta. A feladat az volt: szóban és tettben lehetőleg alkalmassá tenni az egyént arra, hogy közszerepében érvényesüljön; a mód rá az, hogy mindazon tényezőket és erőket, melyek nevezett cél eléréséhez segítenek, elméleti tudatossággal ismerjük és megismertessük. A görög demokratia viszonyai között annyit jelentett ez első sorban, mint tudni a módját annak, hogy miként kell a legnagyobb politikai hatalommal, a gyűlésező •és törvénykező tömeggel szemben viselkednünk. A rhetorika azért gerince a sophistikának, mert tömegben a szóé a hatalom, s a rhetorika ép ennek az eleven, tömegben elhangzó szónak elméletével foglalkozott. A tömeg viszont a közvéleménynek hordozója, nem kizárólagosan ugyan és nem is szükségképen, de azt mintegy sűrített formájában, bár bizonytalanabb és ellentétekbe könnj ebben átcsapó változatában igen gyakran épen ő képviseli. Miként lett volna lehetséges, hogy a való életet élő sophistika a közvéleményt észre ne vegye, akár mint ellenfelet, melyet saját érdekében le kell küzdenie vagy legalább is megnyernie, akár mint alkalmazkodást követelő barátot, fegyvertársat? Már maga ez ellentétes felfogásmód sophistikus; a két állásfoglalás közül ki-ki vérmérséklete szerint ép úgy választhatta az egyiket, mint a másikat; az elvi alap megtagadása nélkül egyformán vállalkozhattak új közvélemény teremtésére vagy a meglévővel való megalkuvásra; csak épen egy álláspont nem sophistikus: a közvéleménytől eltekinteni, avval nem számolni. A mozgalomnak egyik vezéralakja, Gorgias, látható előszeretettel foglalkozott közvéleményszerűen panhellén értékelések cáfolatával (Helene dicsérete, Palamedes védelme), s mindenáron törekedett ama csodálatos hatalom elméleti megértésére, amely az élő szóban rejlik és szerinte szuverén módon, igazságtól függetlenül állít véleményt vélemény helyébe (Helene dics. 8—15; v. ö. különösen, amit a nyilvános élet szóharcairól, az áyoqaloi őiá Áóycov áy(oveg-rő\ mond). Másrészről Platón Politeiajában a tömegnézetekhez simuló sophistát mutatja be (493). A sophistikának merész individualismus és köznapi erkölcs közt fluktuáló jellege is az említett ellentétben leli magyarázatát. A közvélemény a kitűzött gyakorlati cél érdekében messze menő alkalmazkodást követelt az egyéni önkény legmagasabb röptű apostolaitól is; a túlzó elméletek összes következményeit nem lehetett levonni, s a tanácsadó — a protreptikus — iratok józan belátással a közfelfogás által ajánlott gondolatokhoz és erkölcsökhöz kanyarodtak vissza. Kallikles és Thrasymachos ideáljai ép úgy sophistikusak, mint ahogy sophista-gondolatkörből jut Jamblichos névtelenje annak megállapításához, hogy az összességgel szemben még a csodának elképzelt egyén is erőtlennek fog bizonyulni (Diels, Vorsokr. II. I2, 635). A sophistika elmélete lényegében psychotechnika. A végső cél mindenütt az emberi akarat megnyerése, akár egyéni, akár'kollektív megnyilatkozásairól legyen szó, a legtágabb értelemben vett „lélekvezetés", psychagogia. A sophista psychagogus tanítványával szemben, hogy ez viszont egyes era-