Társadalomtudomány, 1922 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1922 / 1-2. szám - Dante a politikai irodalom történetében [könyvismertetés]

5 monarchiát hirdeti — az általános monarchia keretében mindig föltétele/J a népek különbségét. A második könyv annak a tételnek bizonyításával foglalkozik, hogy a római nép törvényes jogos eszközökkel szerezte meg az egyetemes monarchiát vagyis a császárság tisztjét. Dante a római népet tekinti a világuralomra hivatott népnek. Valóságos apotheosist ír a római nép történetéhez. Magasztalja a római nép erényei', politikai képességét, Titus Liviust, Vergiliust, a római nép atyját, a dicsőséges Aeneas királyt. Elmondja, hogy az Isten a római népért csodákat művelt, Szentnek, kegyesnek, dicsőnek nevezi a római népet. Igen beható az az érvelése, melylyel a fegyver jogán követeli a római népnek a vezetést, önérzetes hangon tárgyalja, hogy a római nép a földkerekségének uralma alá hajtásával csakis a közjót mozdította elő. A közjó előmozdítása a vezető gondolata az 5 jogelvi kiépítésének. Ez a jog végső célja. A ki pedig a jog végső célját közelebb viszi a megvalósításhoz — mondja ő — az jogszerűen cselekszik. Am a római nép a földkerekségnek uralma alá hajtásával közelebb vitte a jog végső célját a megvalósuláshoz. Tehát a világnak uralma alá kényszerítésével jogszerűen járt el, következésképen jogszerűen szerezte meg a császári méltóságot. Teljesen a középkor mentalitása vezeti az istenitélettel szerzett területi és egyéb jogok megítélésében, ö is azon kor felfogásához képest a középkori bajvívással mint istenitélet által szerzettek jogosságát vitatja. „A római birodalom — mondja — bajvívásokkal győzött." Felsorolja egyenkint a történelemből a számos bajvívást — és ekkor kimondja a következtetést, hogy a római nép istenitélet alapján szerezte meg az elsőséget és igy isteni végzés rendeléséből, azaz jogszerűen is vette az elsőség hatalmát birtokába. A harmadik tétel, melylyel Dante Monarchiája a harmaáik köny,b.n foglalkozik, kétségenkívül a mű legfontosabb része. Itt bizonyítja a császárság függetlenségét minden földi hatalomtól. Ennek a harmadik könyvnek a címére írja „a világuralom vagyis a császári méltóság közvetlenül istentől függ'. Ez a közvetlen függés „jelentős kifejezés". Ezzel akarja Dante „orbi et urbi'' hirdetni, hogy a császárság csak az istentől, de nem szent Péter utódjától függ. Itt lép be a „Monarchia" az „impérium et sacerdotium" izzó küzdőterére. A szóban forgó kérdés — mondja Dante — a két nagy világító test, a római pápa és a római császár körül forog. A kérdés ez: vajjen a római császár tekintélye, aki, mint a második könyvben kimutattak, jogszerű uralkodója a világnak, közvetlenül Istentől függ-e, vagy pedig Isten valamelyik helyettesétől, illetve szolgájától. Ezen utóbbin — mondja Dante — „Péter utódját értem, mert az valósággal kulcstartója a mennyek országának". Századok óta folyt már akkor a publicisíikai harc a felöl, az impérium függ-e a sacerdotiumtól vagy megfordítva. Csaknem a kereszténység kezdetétől áll a harc az „impérium" és „sacerdotium" között. Későbben a ghibellin és quelf küzdelem óriási publicistákat termelt. Ismeretes, hogy Szent Ágost n nagy tekintélye a gfelvek irodalmi táborát íérroglalóvá emelte. A „ctviías Dei" ór,iási hatással volt a lelkekre. Ez a mélyen vallásos lélek csak Isten országát látta maga előtt. Ezért a világi szervezet, az állam nagyon háttérbe szorul Szent Ágoston írásaiban. Az állam itt körülbelül mint szükséges rossz szerepel, ö, a ki isten országában mélyedt el, az e.nberek gyarló alkotását