Társadalomtudomány, 1922 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1922 / 1-2. szám - Dante a politikai irodalom történetében [könyvismertetés]

4 A commentatorok, a tanítványok sokszor válnak túlbuzgókká. Hányszor magyaráznak a mester szavaiba olyant, a mire sohasem gondolt. Néha a tanítványok a mester tiszta borának gőzétől is megittasodnak. Az úgynevezett „iskola" szokásos gyarlósága. Elfogultság nélkül kell vizsgálnunk a „Monarchia" fajsúlyát és értékét is. Túlzásokra nem szabad ragadtatni magunkat. Csak elfogulatlan tudományos vizsgálat adja meg a választ, hogy váljon a munka ma már csak puszta történeti emlék-e és béltartalma a korral együtt letűnt vagy az állam és egyház hatáskörének kérdésében ma is positiv érték. A tudományos vizsgálat elfogulatlan történeti módszerével kell megállapítanunk: Igaz-e, midőn Dante a császárság függetlenségét hirdeti, az öncélú nemzeti állam függetlenségét készítette elő? Igaz-e, hogy az emberiség egyetemes összekapcsoló culturai célját a „Monarchia" fejti ki legelőször? Igaz-e, hogy a császárság, mint a tartós béke intézményes biztosítéka, jut Dante conceptiójában kifejezésre? Minden sallangtól megtisztítva a néha erőltetett, de mindig logikus syllogismusokból a lényeget egyszerűen kimelve, úgy tárom fel Dante tanítását, hogy az olvasó abból maga is mégállapíthatja a fölvetett kérdésekre a feleletet. I. Dante munkáját három könyvre osztotta. Mindegyik könyv más, de szorosan összefüggő tétel bizonyításával foglalkozik. Az első könyv az általános világmonarchia szükségességét vitatja. A középkori kereszténység lelki fejét a pápában és világi fejét a császárban látja, ki fölötte áll minden világi hatalomnak. A császárnak feladata a népek békéje fölött őrködni, a viszályokat igazságossággal elintézni. „A magasból jövő szózat, mondja Dante, a pásztoroknak nem gazdagságot, nem élvezeteket, nem méltóságokat, nem a hosszú életet, sem egészséget, sem erőt, sem szépséget, hanem békét hirdetett. Az Üdvözítőnek is ez volt a köszöntése „Békesség nektek". Két fejedelem között — mondja Dante — a kinek egyike sincs alávetve a másiknak, könnyen támadhat viszály. Az ilyenek között igazságot kell tenni — azért egy szélesebb joghatóságú harmadikra van szükség, a ki bírói illetékességével mindkettőnek felette áll. Ez leszen a világmonarchia vagyis a császár. Az egyetemes monarchiára tehát szüksége van a világnak. A világ akkoi van legjobb rendben, ha az igazság fölötte áll mindennek, és leghatékonyabb akkor a világon, ha a leghatékonyabb akarású és leghatalmasabb ember kezében van letéve. Ez pedig csak az egyetemes monarchia. De érzi Dante, hogy ezt a tételt könnyen unificationak, beolvasztó lenyűgözésnek magyarázhatnák és ezért emeli ki nyomatékos hangsúllyal a következőket: Amikor azt mondjuk, „hogy az emberiséget egyetlen legfőbb fejedelem is elkormányozhatja, ezt úgy kell érteni, hogy a népeknek, országoknak és városoknak megva'inak a maguk sajátosságai, melyeket más és más törvényekkel kell szabályozni". Hogy még világosabbá tegye ezt a gondolatot, odaállítja a példát, mondván „másként kell kormányozni a szkítákat és másként a garamantokat". Leszegezhetjük tehát a föntebb elemezett tételt, hogy Dante midőn az általános