Társadalomtudomány, 1922 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1922 / 1-2. szám - Dante a politikai irodalom történetében [könyvismertetés]

?, „világító főtesf van, a pápa és a császár. Ez a gondolat hatja át Dante egész művét is. Az egyetemes összefoglaló császárság az egyetemes összefoglal > pápaság békés együtt működése. Sokszor visszatérő gondolat az, hogy a pápa­ságnak ne legyen világi ügyekben alárendeltje a császár — de a világi hata­lom csak a pápaság segélyével lehet sikeres. Most már megállapíthatjuk, hogy az összefoglaló császárság ideológiája nem igen tudott gyakorlatilag sikeresen érvényesülni. A középkorra az ó-korból maradt a császárság világbirodalmi eszméje Ez a lelkekben, a hivatalos elméletekben sokáig élt is. de végre is árnyékává vált önmagának. Hogy Dante annak sejtelmével hit-e, hogy az universalis császárság helyett a nemzeti államok rendszere fogja betölteni a világot, az valószínű, Bizonyára tudta, hogy Franciaországban már az impe­rialistikus királyság megindult útjára. Ennek útját egyengette Dubois Péter, úgy mint ő a római császárnak. Egész Itália úgy fogja fel Dante Monarchiáját, hogy ő midőn a római császárság mellett küzd, ez a küzdelem lényegiben Itália nemzeti egységes összefoglalásának alapvető ínegnyilatkozását hirdeti, Ügy fogják fel, hogy mikor Dante VII. Henrik császárban jövendöli meg a világbirodalom igazi feléledését, tulajdonképen a nemzeti államot készíti elő. Ezért mondja az angol Bryce (Hol Román Empire) is , Dante's book is an epitaphin stead of a prophecy. Ügy állítják be a „prófétia" kérdést, hogy mi­vel Dante a világi uralmat akarta függetleníteni a pápaságtól — ez a függet­lenség csak úgy válhatott lehetségessé, ha a régi politikai egységi elméletnek maradványaival is szakítanak. Ez az idők folyamán b> is következett, meit ha a rcformatióig az egész európai keresztény világ hitt is egy világbirodalom létezésében, mint a világi ügyek isteni rendjében'— mégis midőn az államok már nem tűrtek sem a külső világi, sem aZ egyházi hatalmi befolyást — a római szent birodalom felsőbbsége a valóságban véget ért. Tényleg VII." Henrik volt a középkor utolsó császárja. A régi fénynek fellobbanása volt még a konstanzi zsinat (1414—1418), midőn minden ország keresztény fe:edelme, élü­kön a pápával és a császárral, felvonult. Ekkor volt az utolsó alkalom, midőn a nyugati kereszténység összejött és a császár, mint a világi hatabm főur.i, universalis jogkprét gyakorolta. Később már a római szent birodalmi császár­ság csak a német fejedelmekre szorítkozott, de itt ebben a szűkebb körben sem jelentett igazi császári hatalmat. Valóban a jövendőbe látott-e Dante, vagy nem? Váljon ő tudatos célul tűzte-e ki a nemzeti államok kialakulását — erre csak azt mondhatom, hogy Dante sohasem állította, hogy az egyetemes monarchia eszméje, melyet ő hir­det, a népek különbözőségének megszüntetését jelentené, ö a császársági elme­iéiben „a népeket, országokat és városokat a maguk sajátosságában" akarja meghagyni. Elismeri, hogy a népek különféle sajátosságai nem is tűrik az egyforma szabályozást. A népeket más és más törvényekkel kell kormá­nyozni, ö a császárban a fejedelmek közötti viszályok igazságtevőjét látja, ö az egyetemes monarchiának szükségességét „expressis verbis" a különböző népek és fejedelmek között támadt viszályok békés elintézésére hivatott leg­főbb joghatóságnak tekinti. Az ő császársági eszméje tehát a nemzeti államok kialakulásának épen nem volt akadálya, sőt a császárság függetlenségének tana az öncélú nemzeti állam éltető magvát hordja magában.

Next

/
Thumbnails
Contents