Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 2. szám - W. Wundt [2. r.]

2Ö7 az ok mindig csak úgy hatékony a következményben, hogy maga is abban feloldódik, az Isten eszméje is csak úgy gondolható el, hogy Isten a világakarat, a világfejlödés pedig az isteni akarat kibontakozása; az egyes akaratok a legfőbb isteni akaratban résztvesznek. Ebben hangzik ki Wundt metafizikája. 3. A. Comte a filozófia fejlődésében három korszakot különböztet meg: teológiai, metafizikai s pozitív korszakot. Wundt ezt a beosztást szerencsés és eredeti módon alkalmazza a metafizikára, amikor ennek fejlődését poétikus, dialektikus és kritikus korszakra bontja. Haeckel eWeltrátselj-je a görögök legrégibb természetfilozófiai szakaszába esik, a primitív, költői-mitológiai metafizikához tartozik; Ostwald természetfilozófiája ellenben már a második, dialektikus fejlődési fokon áll, az eleaiak és Spinoza rendszerének tőszomszédságában. Wundt a maga metafizikáját természetesen a harmadik, kritikai fejlődési szakaszba számítja. Kantnak végzetes kérdésére: ca metafizika mint tudomány általában lehetséges-e ?* — Wundt a kiirthatatlan metafizikai szükséglet alapján ezt a feleletet tartja elkerülhetetlennek: <-Ha a metafizika, mint a történet folyton bizonyítja, szükséges, akkor lehetségesnek is kell lennie^. A metafizika, a filozófiának ez a hamupipőkéje, valami módon és ürüggyel a hátsóajtón mindig visszatér, alighogy kiadták nem sokkal előbb az elülső ajtón az útját Wundt voluntarisztikus neoidealizmusa Kant alapján tájékozódik, de a végső kérdésekben nem a Tiszta Esz, hanem elsősorban a Gyakorlati Esz Bírálata alapján. Wundt programmja szerint a metafizika az egyes tudományok folytatása: föladata ezek eredményeinek logikai szempontok szerint való továbbfejlesztése és egységes befejezettségre való juttatása. Ehhez a föladathoz Wundt metafizikája fölépítésében általában ragaszkodott is. Amenynyire e felsőbb fogalmi régiókban tehette, nem élt vissza az imaginárius transzcendencia jogával: ha valamit levezet, ezt csak gondolatlehetöségnek, világhipotézisnek, de nem valóságnak minősíti s nem cseréli föl a nagy német idealisták példájára a gondolatok szükségképi összefüggését a léinek és történésnek szükségképiségével. Nagyobb empirista, semhogy a racionalistákkal minden észszerű dialektikumot mindjárt valóságnak tartson. A tények kellő tiszteletével a tapasztalást iparkodik minden állításának mértékéül venni. Mint a neokriticizmus egyik irányának képviselője a romantikus spekulációktól való óvatos tartózkodással lépésrőllépésre halad az ismerés határai felé. Amikor azonban azt hiszi, hogy ezeket a határokat elérte s az értelmi ismerés helyett a transzcendens észismerés ritkább levegőjében, az eszmék^ szférájában mozog, óvatos tartózkodása megcsökken, mind jobban átengedi magát az egységelv föltétlen uralmának, az öt annyira jellemző, minden lehető álláspontot mérlegelő kritikai reflexió háttérbe szorul, különben mindig hideg s szárazon józan gondolatvilága fölött az ész romantikus lendületének szivárványa ragyog (pl. mikor levezeti, hogy a világ egyéni akarategységek totalitása; hogy a képzet különböző akarategységek konfliktusa útján jó létre; hogy a természet öntudatos, aktuális szellemmé vált, mert potenciálisan a szellem bennrejlett a természetben). Wundt voluntarizmusanak romantikus