Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 2. szám - W. Wundt [2. r.]

208 vonása, habár tartalmilag Fichte, Schelling, Schopenhauer és Fechner gondolataira emlékeztet, mégis egészben véve különbözik ezek romantikájától. E gondolkodók metafizikájának lelki forrása valami érzelemszerü «intuició», esztétizáló inspiráció: belső «szemlélet» útján akarják ellesni s aztán fogalmi formába önteni a világ titkait. Az empirista és kritikus Wundt ellenben elsősorban logikailag szigorúan zárt világfelfogásra tör, melynek hézagait csak ott tölti ki a kombináló képzelet és ihlet, ahol a diszkurziv gondolkodás már tehetetlen, de ahol azért az egység eszményének igényeit az ész továbbra is követeli. S e ponton — bármilyen impozáns is Wundt rendszere a maga egészében — meg kell állapítanunk, hogy sokszor épen ott, ahol a gondolatok sorának egységes befejezését, mintegy zárókövét várnók, cserben hagy bennünket. Wundt idealisztikus m o n izmusával szemben táplált aggodalmaink e rendszernek részint módszerére, részint tartalmára vonatkoznak. A régebbi deduktív metafizikával szemben Wundt az egyes tudományok legfőbb eredményeit «i n d u k t i v módszerrela feldolgozó metafizikát alkot. Ámde már az egyes tudománj^ok, melyekre ez az induktív metafizika fölépül, egy csomó metafizikai előföltevésre támaszkodnak, amikor pl. tényeket, valaminek létezését konstatálják: ez már bizonyos metafizikai elveket eleve föltételez. Az egyes tudományok már a metafizikán épülnek föl, hogyan volna tehát lehetséges, hogy a metafizikát épen a szaktudományok ténjreinek induktív egyetemesítésével szerkeszszük meg? Az induktív metafizika lehetőségének kérdését itt csak érintve megállapítjuk, hogy Wundt konstrukciója sokszor összeütközésbe kerül a saját módszertani elveivel is. Nemcsak a tudománj^os ismerésben általában, hanem a metafizikai észismerésben, mint a tapasztalati ismerés folytatásában és kiegészítésében is, Wundt többször visszautasítja annak jogosultságát, hogy puszta analógiákra támaszkodjunk. Fechner spekulációját is azon az alapon birálja, hogy csupán analógiára építette föl, mely csak egy-két jegyre támaszkodik, a természettudományi módszerrel szemben, mely lehetőleg sok jegyre támaszkodó indukciót kíván. (G. Th. Fechner. 1901. 70—73. 1.) Amikor azonban magának Wundtnak kell metafizikája idealisztikus fordulatát igazolnia, ő sem tud egyébre, mint analógiára hivatkozni: a világ lényegét én-ünk lényegének, az akaratnak hasonlóságára, a makrokozmoszt a mikrokozmosz analógiájára kell gondolnunk, mert magunkat, az akaratot közvetlenebbül ismerjük, mint az anyagot. Amikor Wundt az imaginárius transzcendenciáról való fölfogását kifejti, rámutat arra, hogy a létezés módja többféle lehet, mint a metafizikusok hiszik. S mégis, midőn azt kutatja, vájjon a lét egységelve melyik fogalmunkkal egyezik meg, csak két lehetőséget lát: «A világot vagy anyagi, vagy szellemi egységnek kell gondolnunk, amennyiben általában egységnek gondolhatjuk — harmadik nincs». Ha azonban igaz is, hogy tapasztalatunkban csak anyagi és szellemi jelenségek tűnnek föl, azért még sincsen jogunk arra a határozott, minden más lehetőséget kizáró föltevésre, hogy a lét lényegét az anyag és a szellem kimeríti. De vájjon a szellem joggal tekinthető-e merő akaratnak? Ez a kér-