Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 2. szám - W. Wundt [2. r.]

206 egymásrahatására vezethetünk vissza. Minden tevékeny lény akaró egység. A világ eszerint akarategységek összegének fogható föl. A lét eszméje, az ontológiai eszme ennélfogva a világnak, mint akaró lények totalitásának eszméje. A kozmológiai sor a világot, mint a dolgok sokrétű relációinak láncolatát mutatja be. De hogy mi a dolgoknak végső sajátos természete a relációktól függetlenül, azt sohasem tapasztalhatjuk Minthogy azonban lehetetlen föltennünk, hogy a dolgoknak nincsen sajátos létük, másrészt pedig egyéb lét közvetlenül soha sincs számunkra adva, mint akaratunk, a kozmológiai sort a pszichológiaival egészíthetjük ki: a világ elemei akarategységek. Úgy latsaik, mintha a világfolyamat végső akarategységeire, mint szellemi erőkre," találó volna a m o n a s z elnevezés. Wundt azonban a monasz fogalmát nem akarja az akarategységekre alkalmazni. Leibniznál ugyanis a monaszok szubsztanciák, megmaradó lények tevékenységüktől eltekintve is. Wundtnál ellenben a szellemi egységek csak aktuálisak: ÍIZ akarategységek, melyekre az ontológiai regressus vezet, nem tevékeny szubsztanciák, hanem szubsztancia-teremtő tevékenységek. Wundt is végső elemzésben Leibnizhoz hasonlóan monadológikus rendszerhez jut, csakhogy ebben a képzelő egységeket akaró egységek helyettesítik s a monaszok sorának nyugvó egymásmellettisége az akarategységeknek, mint teremtő lényeknek aktuális közösségévé és egymásrahatásává változik át. Minthogy a világ mint totalitás az egyes lényeknek, mint akarategységeknek összeműködéséből fejlődik, Wundt metafizikája evolúción i s z t i k u s természetű. Azonban élesen különbözik más gondolkodók evolúciós rendszerétől. H. Spencer fejlődésfilozófiája naturalisztikus, bizonyos szempontból materialisztikus, nála a világfejlődés teljesen mechanikus természetű s a célfogalom lényege száműzve van rendszeréből. Itt a fejlődésfogalomnak tehát csak fenomenális jelentősége van. Ellenben Wundtnál, ahol a valóság akarategységek rendszere, a fejlődésfogalom reális jelentőségű, mert az akarattevékenység egy folyton organizáló funkció. Ugyanezért Wundtnál a merő okság fogalma helyett a célfogalom válik a legfelsőbb metafizikai kategóriává. Súlyos kérdés azonban, vájjon hogyan jön létre a sok akarategység célszerű és egységes össze működése, mely nélkül nem gondolható el a fejlődés ? Vájjon a sok egyéni akarat már eleve egy uralkodó egyetemes akaratnak van alárendelve ? A tapasztalás azt mutatja, hogy az individuumoknak viszonylag egymástól független sokasága van adva és ezek csak a fejlődés folyamán alkotnak mind felsőbb- és felsőbbrendű akaratközösségeket. De micsoda ezek végső célja és alapja? A válasz Wundtnál mind homályosabbá és elvontabbá válik: a világmagyarázat e hűvös magaslatain mind ritkább levegőjű fogalmi szférába jutunk. Wundt szerint, ha a világfejlődés lehetőségét meg akarjuk érteni, föl kell tételeznünk az akarategységek sokaságát megelőző s bennük működő egységet, végső világalapot, Istent. E ponton már a sajátos hit lép a tudás helyébe. Az Isten-hit megokolásában Wundt visszatér Kant erkölcsi bizonyítékára. Minden emberi fejlődés eleve föltételezi az erkölcsi humanitás-eszményt s ennek oka csakis az Isten eszméjében található meg. Minthogy pedig