Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 2. szám - Változás és törvény a nyelvtudományban

196 származéka s eredeti alakja szökcse volt. Ha már most valaki a hagyományos szökcse alak helyett a szöcske alakot használja illetve használta, azért, mert tudatának pillanatnyi állapota következtében a hangképek és a mozgásképek lepergésében beállott zavar arra kényszeríti, hogy a k és cs hangokat fordított sorrendben artikulálja, eredeti, spontán változásról beszélünk. Ha ellenben a hangátvetés lelki illetve psychophysikai feltételei nincsenek meg a beszélő lelkében, vagy legalább nincsenek meg oly mértékben, hogy a hagyományt áttörve, új szóalaknak adjanak életet; csak elfogadja, eltanulja környezetétől a kész hangátvetéses szöcske alakot, utánzó változással van dolgunk. Ha valakinek a Prügelbank láttára a deres színű ló jut eszébe, s a két képzet asszimilációja könnyűvé, szinte természetessé teszi számára a névátvitelt, a jelentésátváltozást eredetinek kell mondanunk, mert a névadás lelki feltételei megvoltak a beszélő lelkében. A nyelvközösség többi tagja az új nevet, minél találóbb, annál könnyebben, annál gyorsabban fogadja el, de ebben az esetben már csak utánzó jelentésváltozásról beszélhetünk. Mint a szociális életben általában, úgy a nyelv életében is az egyéni initiativával a közösség utánzó válasza áll szemben. Az eredeti nyelvi változásokban a folyamat egyéni lélektani, az utánzó változásokban társaslélektani jellege domborodik ki. Az utánzás szót természetesen én is abban az értelemben használom, ahogy Tarde Les lois de Vimitation c. ismert munkájában meghatározza, t. i. nem öntudatos, szándékos utánzásra gondolok. Megtörténhetik ugyan, hogy egyesek beszédének szándékos utánzása is lényegesebb változást idéz elő a nyelvszokásban. Manapság pl. egész Párizsban uvuláris P hangot (vagy különféle /'-pótló hangokat) ejtenek, pedig a 17. század elején még a rendes lingualis tremulans r általános volt. A raccsolás elterjedése állítólag ilyen tudatos utánzás eredménye: a 17. század óta divatba jölt az alsóbbrendűek között is az előkelő körök, különösen a précieuseök nyegle beszédmódjának az utánzása. Rendkívül érdekes e tekintetben Kempelen Farkas hazánkfiának, a Mechanismus der menschlichen Sprache (1794) hírneves szerzőjének a megfigyelése. «Párisban, — írja Kempelen í. m. 331, — úgy vettem észre, hogy a lakosságnak legalább egynegyed része raccsol, nem mintha az igazi r-t nem tudná kimondani, hanem mert a raccsolás divattá lett... Egész családok elfelejtették a linguális r-t s a raccsolás már hagyományképen száll utódaikra.» Az ilyen esetek azonban a kivételek közé tartoznak. Nemcsak saját beszédünk, hanem környezetünk beszéde is nyomot hagy lelkünkben; környezetének hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Minél gyakrabban hallunk a közösség többi tagjától a megszokottól eltérő ejtésmódot, új szóalakot, vagy mondattani szerkezetet stb., az ösztönszerű utánzásra való hajlandóságunk annál erősebb lesz. Az egyes ember állandó harcban áll a közösséggel, s ebben a harcban rendszerint a közösség marad a győztes. Persze az egyes ember ellenállása az újításokkal szemben nem minden téren egyforma. Új szóalakok, új jelentések vagy mondatszerkezetek könnyen elterjednek, míg ellenben igen gyakran