Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 2. szám - A társadalomtudományi inductióról

190 egyéni létezőről, hanem egyéni létezők viszonyáról szól. E viszonyok pedig ismétlődnek a valóságban, bármennyire is individuális, vagyis egyetlen és soha nem ismétlődők azok a létezők, amelyek között a relatiok fennállanak. Azok, kik a valóságban s így a természetben is uralkodó egyetemes törvények érvényét kétségbevonják azon a cimen, hogy az egyes létezők és események sohasem ismétlődnek s igy a köztük fennálló relatio sem merülhet fel kétszer teljesen egyforma módon — feledik, hogy már azzal, hogy r e 1 a t i ó r ó 1 általában állítanak valamit — elismerték, hogy igenis minden r e 1 a t i óban van valami közös, minden relatióban ismétlődő vonás. Annak a nominalistikus nézetnek, mely az egyes valóság individualitása alapján vonja kétségbe a valóságban uralkodó egyetemes törvények érvényét — az a sensualistikus előitélet képezi alapját, mely szerint «egyes» és «egyetemes» úgy viszonylatiak egymáshoz, mint objectiv létező és merő subjectiv gondolati elvonás, holott egyenrangú constitutiv tényezői a létező világnak: az egyes létező felteszi egyetemességek objectiv érvényét s ezért az egyest is csak egyetemességek alapján ismerhetünk meg.1 Kategóriák érvénye nélkül lehetetlen még a tudományos leirás is, ennélfogva az egyetemesség époly szerves tényezője a valóságnak, mint az egyes konkrétum. 9. Nemcsak lehetséges azonban, hogy az egyes valóság individualitásának és egyetlenségének sérelme nélkül egyetemes érvényű törvények uralkodjanak a valóságban, hanem ily törvények érvénye előfeltétele minden valóságtudománynak s igy minden inductiónak is. Ha ugyanis nem tesszük fel előre, hogy a valóságban egyetemes törvények nyomai mutathatók ki, akkor minden inductiv kutatás lehetetlenné válik. Láttuk, hogy a törvény lényegileg a változásban ismétlődő relatio. Ha a világ oly változások sora volna, melyben semmiféle relatio nem ismétlődik, akkor már a tudományos leirás is lehetetlen volna. Láttuk ugyanis, hogy a tudományos deseriptio typusra törekszik: azt akarja több egyes példányból megállapítani. Ámde a leirás szükségképen nemcsak tartalmakat, de viszonyokat is ölel fel: az anatómus például az egyes szervek vagy szövetek leírásánál a részek térbeli viszonyát is elkerülhetetlenül megállapítja. Midőn azután több egyes eset leírásából, kiválogatva a «jellemzőt», a typust állapítja meg, öntudatlanul is már arra az előfeltevésre épít, hogy van ismétlődő relatio a valóságban. És mert a valóság mindig változások színhelye, mert hiszen időben van, ezzel már bármilyen közvetve is, de praesupponálja, hogy a valóság egyetemes törvényeknek van alávetve. Még szembeszökőbb e kapcsolat az inductio és a valóság törvényszerűségének elve között a történeti inductiónál. Láttuk, hogy ennek előfeltétele végül a szerves világfolyamat. Ha azonban minden lehető eseményt e szerves világfolyamat részének minősítek, akkor ezzel már leltettem, hogy bármely két eseményben már van közös vonás, azaz (a mondottak szerint) individuális sajátosságaik dacára oly relatiókban i V. ö. Bevezetés a philosophiába. 243., 281. 1.