Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 8. szám

95 dich! Ez a visszavonult államférfi tehát most ismét a magyar jogfolytonossággal bibeló'dik, és „szellemdus"' okoskodásának eredménye az, hogy a jogfolytonosság elismeréséről, vagy épen tényleges érvényesítéséről még feltételesen sem lehet szó. A kegyetlen! Es mire alapítja e kétségbeejtő kimondást? A mi Keményünk kitűnő könyvére, melynek szerzője „forradalom után" fejtegeté, hogy az 1848-diki törvények felforgatták a corpus jurist, april 14 felforgatta az 1848-ki törvényeket, a világosi katasztrófa pedig felforgatta april 14-ét. Nem tudom, vajon visszavonult államférfinak szabad-e az, a mi másnak nem szabad, egyebek közt az is, hogy a józan ész ellen vétsen, hanem mi többiek, kik nem vagyunk ugyan államférfiak, de visszavonultságban sem élünk, nevezetesen pedig a logikától nem vonultunk vissza, megfoghatlannak fogjuk tartani, miképen következtetheti ő herczegsége — bocsánatot kérek, majdnem elárultam volna, kiről van itt szó — tehát miképen következtetheti az „Ostd. Post"-ba iró, de különben visszavonultságban élő államférfi b. Kemény ama mondásából, mely egyedül történelmi tények elősorolása, azt, hogy tehát a jogfolytonosságról nem lehet többé szó. Ugyanily joggal azt is mondhatná, hogy Lelewel leirta, mint semmisíté meg Oroszország a lengyelek alkotmányát, de Lelewel hires lengyel történetiró, ergo — a lengyelek alkotmányos jogairól nem lehet többé szó. Hiszen igy, közelről nézve az, a mit a visszavonult államférfi elvűi állít fel, nem egyéb, mint a mit III Napóleon a tények logikájának nevezett. Ezen logikával pedig szükségképen azon következtetésre is kell jutnunk, hogy mivel september 20-a megsemmisíté legalább ideiglenesen az osztrák alkotmányosságot, tehát osztrák alkotmányosságról nem lehet többé szó. De minek pazarolunk hát ennyi beszédet ily gyönge okoskodásra, mely cserepekre törik, mihelyt az ember csak hozzá nyul? kérdi az olvasó. Megvalljuk, hogy e kitüntetésre nem a czikket méltatjuk, hanem annak íróját, a ki — minek titkoljuk tovább, miután uton-utfélen beszélik ! — senki más, mint Auersperg Carlos herczeg, az urak házának elnöke, egyike azon öt főúrnak, kik Lazansky gróf ismeretes nyilatkozata következtében nem régen a cseh országgyűlésből kiléptek és a ki a februári alkotmány legisleghivebb hivei közé tartozik. De még a herczeg fényes neve sem bírhatott volna arra, hogy tüzetesebben foglalkozzunk az ő politikai álmodozásaival, ha épen e héten nem történt volna, hogy mind a börzén, mind egy pár lapban ő magasságát emlegették, mint jövőbeli — államminisztert, ki a lelépendő Belcredi gróf helyét volna betöltendő. Ennél képtelenebb dolgot e perczben már nem lehetett volna kigondolni. Belcredi gróf visszavonulását azzal akarnák indokolni, miszerint ő exja a magyar felfogáshoz oly távol állna, hogy közte és a kabinet magyar tagjai közt az egyetértés helyreállítása lehetetlennek látszik és ime, most Belcredi utódjaként Auersperget emlegetik, ki annyira megy, hogy a jogfolytonosságnak, habár csak feltételes érvényesítéséről is még hallani sem akar. Ez aztán a furcsa combinátió! Auersperg Carlos herczeget Őszi nteörömmel fognók látni a zsidópiaczi palotában a Magyarországgal való kiegyezkedés létrejötte után, mert ő felvilágosult, szabadelvű és humoros férfi, a kihez csak szerencsét lehetne kívánni a Lajtán inneni országoknak ; de a közjogi kérdést, mely köztünk és a monarchia közt fenforog, ő magasságának most is ismételve kijelentett felfogása szerint megoldani, annyi volna, egyszerűen visszatérni a Schmerlingféle korszakra és ily visszatérést szabad lesz egyelőre lehetetlennek tartani. Ha a dualistikus alap meg lesz adva és a herczeg akkor a maga meggyőződésével megférőnek tartaná, az ily alapon nyugvó politika foganatosítására kezet nyújtani: ez igazán szerencse volna az örökös tartományokra nézve, hanem e perczben nem tehet okosabbat, mintha az „otium cum dignitate" mellett marad csehországi tusculumában, mert egyelőre azonkívül „nincsen számára hely." De hát bizonyos-e már, hogy Belcredi gróf lelép ? az „Ostd. Post" azt mondja, hogy igen; — a félhivatalosak pedig még nem mondtak nem-et és valószínűtlent e hírben épen e lapok olvasói nem fognak láthatni, mint a kiket hetek óta törekedtem au courrant tartani, azon nézetkülönbségre nézve, mely Belcredi grófot a magyar államférfiaktól elválasztja, sőt a válságot mindig csakis addig véltem elhalaszthatónak, míg a „keleti" országgyűlések nyilatkoztak, a midőn aztán e nyilatkozatokra a korona nevében felelni kell. Belcredi gróf álláspontját e tekintetben ugy hiszem eleitől fogva helyesen jellemeztem; ő excja nem vitatja, hogy erre vagy amarra van-e jogunk, vagy nincs ? Nem ez azon nézpont, mely rá nézve döntő; hanem ő azt kérdi, vajon olynemü e az, a mit mi követelünk, hogy azt a többi országcsoportoknak is megadhatni. A mi ezeknek meg nem adható, azt ő Magyarországtól is megtagadandónak hiszi. Az annak idején általam is emiitett „csoport"-röpirat talán nem fejezte ki minden részletben Belcredi gróf gondolatát, de ugy nagyjában hiven adta vissza, és mivel ezt már régen állitám, és ez állítás alapossága mind inkább kiderült, itteni lapok az „officiositás" bélyegét sütötték rám. Pedig az egészre nem kellett egyéb, minthogy az ember azt, a mi köröskörül történik, necsak nézze, hanem lássa is. A nélkül tehát, hogy meg tudnám mondani, miként áll e perczben Belcredi gróf ügye, annyit még most is állithatok, hogy a horvát feliratra adandó válaszban kell, hogy határozott alakot öltsenek a kormány szándokai és ha a leirat idején Majláth még kanczellár leend, Belcredi nehezen lesz már miniszter. Külföldi lapok bécsi levelezői azt állítják, hogy a „Wr. Abendpost"-nak a magyar feliratra vonatkozó első czikke közvetlenül az államminiszter ur tollából folyt. Ez n e m igaz, Belcredi gróf jobbat irt volna, de abban nincs tagadás, hogy egyenesen ő sugallta ama nyilatkozatot és a sugalmazott tolla által maga az államminiszter jelenté ki, hogy Magyarországot nem részesíthetni oly engedményekben, miket a többi csoportoktól meg kell tagadni. Ugyanezen szempontból nagyon természetesnek találjuk, hogy senki nem támadta meg oly dühösen a felirati javaslatot, mint a föderalista lapok. A centralisták eleinte kissé orrolták ugyan, hanem most mindinkább megbarátkoznak vele és a fő-főcentralista lappal, a „Neue Presse"-vel máris annyira vittük a dolgot, hogy kereken kimondja, miszerint a német szabadelvűeknek állása a magyar minisztériumi kérdéshez egyedül attól függ, vajon Majláth ő excja a Lajtán innen szabadelvű minisztereket akar-e maga mellett látni, vagy pedig a feudalismus és föderalismus híveivel szövetkezni. Ha az elsőt akarja, akkor a német szabadelvűeknek nincs többé okuk a magyar felelős minisztériumnak ellene szegülni. Tehát igazán válság közepett állunk, még pedig oly válság ez, mely messze túlterjed a kabinet szük terén. Bele fognak sodortatni a Lajtán inneni népek is és a pértállás aligha tetemes átalakulásnak nem indul. A magyar íőkanczellár és azon hallgatag férfi, a kinek a mult évi fontos események előidézésében oly kiváló része volt, nem lehet, hogy előre nem látták volna ily perez bekövetkezését, nem lehet, hogy már előre is tisztába ne jöttek volna magokkal, hol találhatnának uj collegákat, ha a mostaniak hátat fordítanának nekik. Ha egyik itteni lap arra emlékeztet, miszerint a mostani magyar f őkanczellár a mostani államminiszterrel, mielőtt még az egyik vagy a másik hivatalba lépett volna, ha jól emlékezem, Karlsbadban értekezett, és hogy lehetetlen, miszerint köztük az egyetértés már most is megszűnt volna: ez mindenesetre nagyon naiv megjegyzés. Midőn ama két államférfi egymással értekezett, oly rendszer vala érvényben, melyet mind a kettő károsnak, veszélyesnek tartott a monarchiára nézve. Természetes tehát, hogy e rendszer kiküszöbölésére egyesülhettek még akor is, ha e közös czél eléretése után útjaik ismét eltérnének egymástól. Nemcsak a czélszerünek életbeléptetése érdem, hanem a czélszerütlennek eltávolítása is az. így már ezen szempontból sem mondható, hogy Belcredi a magyar államférfiak dupe-jalett volna. De még különben is, habár nem sikerülend az államminiszternek a maga terveit teljes terjedelmökben létesíteni, működése nem fog minden nyom nélkül elenyészni a birodalom történetében. A centralismus békóinak megtörését a