Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1866 / 1. szám
5 dasági termékeknek j igy a földmivelŐ osztály is gyarapodik 8 egyesülve az iparosokkal, bő anyagot nyújt a kereskedésnek, mely viszont mindkettőre termékenyen hatván, előidézi azon nemzetgazdasági harmóniát, mely a nemzetek jóllétét leginkább előmozdítja. De épen az ipar ez elismert nagyfontossága vezette régebben az atyáskodó kormányokat azon fonák eljárásra, mely az ipar fejlesztését minden áron előmozdítani akarván, félszeg és önkényes intézkedések által több kárt okozott a nemzet összegében, mint a mennyit a mesterkélten fejlesztett iparágak az országnak használhattak. Nem az országok földrajzi, éghajlati, politikai s társadalmi viszonyaival összhangzatban levő, természetes alapokon nyugvó iparágak fejlesztése volt a czél, hanem ápolása s pólyázása olyanoknak, melyek meg nem gyökeresedve az államban, csak az összes honpolgárok áldozata árán, a védvámokban fizetett adó által tartathattak tengődő életben Jelenben a legfontosabb iparág, melyben egyúttal a legóriásb terjedést szemléljük: a pamutgyártmányok különféle módja, melyben Anglia tűnik ki leginkább, és a melylyel voltaképen túlsúlyt vívott ki a szárazföld iparos országai fölött. De Anglián kivül is a pamut körül forognak a legnagyobbszerű gyártások, leginkább pedig a német vámegylet területén, sőt Ausztria némely éjszaki tartományaiban, nevezetesen Cseh- és Morvaországban. Ha az ipar nagy mérvű üzéséről van szó, mindig a pamut ipar szolgáltat példákat. Széles e világon ezt tartják legfontosabbnak, mert a legnagyobb tőkék vannak beléfektetve s egész országokat foglalkodtat. Alig hogy a vasipar megközelíti és fontosság tekintetében ezek mellé szokták még sorozni a len-, kender-, gyapjú- és selyemgyártást. Igaz, hogy hazánkban mind e különféle iparág nem díszlik, sőt az "iparos világ legóriásb termelésének a pamutiparnak nem is mernénk itt nagy jövőt jósolni. De igenis kifejlődhetik nálunk az eddiginél sokkal nagyobb mérvben a len-, kender- és gyapjú-, idővel talán a selyemgyártás. Ha lajtántúli szomszédaink erre nézve védvámot óhajtanak, mi nem osztozunk nézeteikben. Létezik nálunk a fentebbieken kivül még vas-, bőr-, czukorszesz-, üveg-, porczellán- és kőedény-gyártás: mind oly neme az iparnak, mely egészséges alapon indult meg, mert viszonyainknak megfelel, s nyers anyagát nagyobbrészt az ország termelvén,szép jövőnek néz eléje s a mint védvám nélkül indult meg és a nélkül nőtt, a mennyire, annyira nagygyá, hiányával sem fog megbukni. Nem a védvám tartja és ápolja, nem is az gyarapítaná, valamint hiánya sem gátolja fejlődésében az ipart, da igenis gátolja terjedésben s gyarapodásban a még mindig gyér közlekedés, a pénz csekély volta s lassú forgalma, a nagy közönség gyenge fogyasztó képessége s a hitel hiánya. Ha eme bajokon segítve lesz, előbbre jutunk kevesebb számú, de egészséges fejlődésű iparágainkkal, mint bármely mesterkélt tilalmi vagy védvámrendszer által erővel beoltott, de nem életképes finomabb mtíiparral. Bármily fokán a haladásnak gondoljuk Magyarország műiparát, az olcsó kőszén és vas ránk nézve csak azon hatással van, mint Európa legelőhaladtabb műipari államában. A kőszénszállitás drágasága Magyarországon egyértelmű a vas megdrágulásával, azon czikk csökkent fogyasztásával, melyre a földmivelésnek csakúgy, mint bármely iparágnak évről évre nagyobb szüksége van. A magas vámok és vasúti árszabások saját iparunk fejletlensége mellett megdrágítják mindazon iparczikkeket is, melyeket például a fejlettebb osztrák ipartól veszünk. A mennyivel drágábban fizetjük a kőszenet, annyival megdrágul a belföldi czukor s annyi tiszta hasznot hajtunk a külföldi czukortermelésnek, mely azt olcsóbb kőszene által olcsóbban bírja termelni. S utóvégre ki fizeti mindez ártöbbletet V nem más, mint a fogyasztó, kire utoljára is minden megdrágulás szülte teher háramlik. Ugyanez áll a vasra, ugyanez áll minden fogyasztási czikkre nézve, mely vasúton szállíttatik, mit bölcs vaspálya-igazgatóságaink önhasznuk rovására mindeddig belátni vonakodnak. Magyarországon csak a természetes alapon nyugvó iparágak kifejlését óhajtjuk egyelőre. Az ország meggazdagulásával, tőkéink gyarapodásával s közlekedési vonalaink megszaporodásával maguktól fognak támadni, még pedig egészségesebb viszonyok között azon többi iparágak, mealakokkal, mily bájos hölgyekkel találkozott ide lenn. Hogy itt fesztelenebb a társalgás , szebb az élet, romlatlanabb a közszellem. — Egy hosszú, szőke hajú ifjú itt megszakítá a mester szavait, azon megjegyzésével, hogy hiszen tudjuk, hogy jó, romlatlan pásztornép az a magyar! Mi, Magyarország jelen volt fiai mosolyogva összenéztünk e naiv felszóllalásra, s Rahl jól sejtve gondolatainkat, megereszté gyeplőit derült humorának, s jóakaró gúnnyal figyelmezteté szomszédunkat, hogy világért se képzelje csupa nagy birkalegelönek egész Magyarországot, hogy csöszkunyhókon és czigányputrikon kivül palotáink is vannak, hogy: ha missiója van a német civilisatiónak, nyugatra is szól az, hogy Párisban torzabb eszmékkel találkozott, mint Pesten, hogy alapjokat tekintve egyformák az emberek mindenütt, hogy a nemzetek között csak az értelmi fejlettség és a jellem tulajdonainak változó aránya állapit meg némi különbséget, hogy hazánkban ez arány igen kedvező s hogy általában a gondolkozó ember és művész kutatásaira alig kinálkozhatik hálásabb tér Magyarországnál. E fényes elégtétel okozta hálás rokonérzelemmel váltunk el az este Rahltól, kinek, még mielőtt személyesen ismertem volna, tanítványa kivántam lenni." Később még határozottabban nyilatkozott azon mély benyomás felől, melyet az 50-es években oly örömtelen ország fogékony lelkére gyakorolt. Bevallotta, hogy tisztelni és szeretni tanulta a népet, mely egy nagy nemzeti szerencsétlenséget oly büszke méltósággal tudá elviselni, — de mely nyugalom mégis a maga megadásához oly kevéssé hasonlított. — Rahl rokonszenvezett az országos gyászszal, mely minden arezon visztükrözött és melyhez hasonló, habár sokan hangoztatják Németországban, mégis csak a kiváló lelkek titkos fájdalmát képezi. Nincs meglepő e tüneményben, mert Ráhl e kiváló lelkeknek volt egyike, és sohasem titkolá, hogy lángoló lelkesedéssel szereti a szabadságot, mint melyben az emberileg elérhető tökély, és boldogságra vezető minden ösvény központosul. A ki így az emberiség legfőbb javaiért hevül, az lelke tisztaságáról fényesebb bizonyítékot nem nyújthat. Jól mondja Heine: minden nagy gondolatnak a szívben van forrása. És ha igaz másrészt — pedig a történelem és az élet meg nem czáfolja sehol — hogy nagy művész csak kiváló emberből lehet — ugy Rahl is az volt. Mint legműveltebb művésze Ausztriának tisztán belátta, hogy a hanyatlás kellő közepében úszik a korabeli művészet s hogy lelketlen bábok bitorolják az ideálok trónját. Kihalt formák újra megelevenítésében, de hasztalanul, látta fáradni a művészek egy részét,a másik része gyárias nyegleséggel üzérkedett a magasztos czég rovására. Sehol komolyabb törekvés, szentebb akarat, s a közben veszendőbe ment a régi mesterek nyomán méltán magasztalt technikai iskolázottság, és kezelési szabadság. Rahl gyökeresen fölismerve a bajt, gyökeresen látott gyógyításához: megtanult festeni először maga, azután megtanítá erre a ki tőle tanulni akart. A stylérzék kihaló félben volt, vagy csak elméletben ismerték el néhány cathedráról szükségességét. Rahl szóles formák és stylteljes alakokban teste s í t é gondolatait, és a komoly történelmi és emlékszerü festészet köréből mintamüveket teremtett, melyeknél értékesebbeket a német művészet felmutatni nem tud. 0 reformált mint művész, és mint ember megtalálta belsejében a nehéz szerepre szükséges tulajdonokat. Elveit és példáját az alapos tanultság és ritka ékesszólás hatalmas fegyverével tudta védeni. A művész és ember benne elválhatlan egészet alkotott. A hány érdekbe ütközött újító fellépésével a művész, ugyan annyit kiengesztelni mint ember — elfeledé, mert ö úgy érezte : irányokat kárhoztat, nem embereket, hibákat ostoroz és nem egyének ellen irányozza támadásait. Ez tévedés lehetett vagy dacz — végeredményét tekintve mindegy, de a küzdelmet, melyet ez eljárás előidézett, bátor lélekkel vívta végig; a mellőzés és szándékos ignorálás terhes évei alatt meg nem hajolt; az apróbb fogásokat, melyek csak jellembeli concessiók árán vezetnek a napi dicsőség ephemér magasságára, megvetette; ö a jövőtől várta ítéletét és hü maradt önmagához. — Mikor a győzelem mármár eldőlt, — a küzdtér leszakadt a vívó lábai alatt. Mégis a tisztító hatás, melyet Rahl zivataros működése a művészet petyhüdt légkörében támasztott, kora halálával meg nem szűnik ; de sőt a példájában és müveiben rejlő tanok még csak ezentúl vannak hivatva igazán gyümölcsözni. Mint művész megmutatta Rahl, hogy a hajlongó divatszolgálás nem vezet a pantheonba — de egyedül a legmagasb czél felé törő elszánt és szakadatlan munkásság. Mint ember azt: hogy a hajlíthatlan jellemszilárdság, mely, hogy hamarább boldoguljon, soha nem bocsátkozik alkuba a léhasággal — előbb utóbb diadalra vergődik. Ha egyébért nem, e kettős példa magasztosságaért megérdemli Rahl, hogy közöttünk is örökre áldott maradjon emlékezete.