Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 1. szám

5 dasági termékeknek j igy a földmivelŐ osztály is gyarapodik 8 egyesülve az iparosokkal, bő anyagot nyújt a kereskedés­nek, mely viszont mindkettőre termékenyen hatván, előidézi azon nemzetgazdasági harmóniát, mely a nemzetek jóllétét leginkább előmozdítja. De épen az ipar ez elismert nagyfontossága vezette ré­gebben az atyáskodó kormányokat azon fonák eljárásra, mely az ipar fejlesztését minden áron előmozdítani akarván, félszeg és önkényes intézkedések által több kárt okozott a nemzet összegében, mint a mennyit a mesterkélten fejlesztett iparágak az országnak használhattak. Nem az országok föld­rajzi, éghajlati, politikai s társadalmi viszonyaival összhang­zatban levő, természetes alapokon nyugvó iparágak fejlesz­tése volt a czél, hanem ápolása s pólyázása olyanoknak, melyek meg nem gyökeresedve az államban, csak az összes honpolgárok áldozata árán, a védvámokban fizetett adó által tartathattak tengődő életben Jelenben a legfontosabb iparág, melyben egyúttal a legóriásb terjedést szemléljük: a pamutgyártmányok külön­féle módja, melyben Anglia tűnik ki leginkább, és a mely­lyel voltaképen túlsúlyt vívott ki a szárazföld iparos országai fölött. De Anglián kivül is a pamut körül forognak a legna­gyobbszerű gyártások, leginkább pedig a német vámegylet területén, sőt Ausztria némely éjszaki tartományaiban, neve­zetesen Cseh- és Morvaországban. Ha az ipar nagy mérvű üzéséről van szó, mindig a pamut ipar szolgáltat példákat. Széles e világon ezt tartják legfontosabbnak, mert a legna­gyobb tőkék vannak beléfektetve s egész országokat foglal­kodtat. Alig hogy a vasipar megközelíti és fontosság tekin­tetében ezek mellé szokták még sorozni a len-, kender-, gyapjú- és selyemgyártást. Igaz, hogy hazánkban mind e különféle iparág nem díszlik, sőt az "iparos világ legóriásb termelésének a pamut­iparnak nem is mernénk itt nagy jövőt jósolni. De igenis kifejlődhetik nálunk az eddiginél sokkal nagyobb mérvben a len-, kender- és gyapjú-, idővel talán a selyem­gyártás. Ha lajtántúli szomszédaink erre nézve védvá­mot óhajtanak, mi nem osztozunk nézeteikben. Létezik ná­lunk a fentebbieken kivül még vas-, bőr-, czukor­szesz-, üveg-, porczellán- és kőedény-gyártás: mind oly neme az iparnak, mely egészséges alapon indult meg, mert viszonyainknak megfelel, s nyers anyagát na­gyobbrészt az ország termelvén,szép jövőnek néz eléje s a mint védvám nélkül indult meg és a nélkül nőtt, a mennyire, annyira nagygyá, hiányával sem fog megbukni. Nem a védvám tartja és ápolja, nem is az gyarapítaná, valamint hiánya sem gátolja fejlődésében az ipart, da igenis gátolja terjedésben s gyarapodásban a még mindig gyér közlekedés, a pénz csekély volta s lassú forgalma, a nagy közönség gyenge fogyasztó képessége s a hitel hiánya. Ha eme bajokon segítve lesz, előbbre jutunk kevesebb számú, de egészséges fejlődésű iparágainkkal, mint bármely mester­kélt tilalmi vagy védvámrendszer által erővel beoltott, de nem életképes finomabb mtíiparral. Bármily fokán a haladásnak gondoljuk Magyarország műiparát, az olcsó kőszén és vas ránk nézve csak azon ha­tással van, mint Európa legelőhaladtabb műipari államában. A kőszénszállitás drágasága Magyarországon egyér­telmű a vas megdrágulásával, azon czikk csökkent fogyasztá­sával, melyre a földmivelésnek csakúgy, mint bármely ipar­ágnak évről évre nagyobb szüksége van. A magas vámok és vasúti árszabások saját iparunk fejletlensége mellett meg­drágítják mindazon iparczikkeket is, melyeket például a fej­lettebb osztrák ipartól veszünk. A mennyivel drágábban fizetjük a kőszenet, annyival megdrágul a belföldi czukor s annyi tiszta hasznot hajtunk a külföldi czukortermelésnek, mely azt olcsóbb kőszene által olcsóbban bírja termelni. S utóvégre ki fizeti mindez ártöbbletet V nem más, mint a fo­gyasztó, kire utoljára is minden megdrágulás szülte teher háramlik. Ugyanez áll a vasra, ugyanez áll minden fogyasz­tási czikkre nézve, mely vasúton szállíttatik, mit bölcs vas­pálya-igazgatóságaink önhasznuk rovására mindeddig be­látni vonakodnak. Magyarországon csak a természetes alapon nyugvó iparágak kifejlését óhajtjuk egyelőre. Az ország meggazda­gulásával, tőkéink gyarapodásával s közlekedési vonalaink megszaporodásával maguktól fognak támadni, még pedig egészségesebb viszonyok között azon többi iparágak, me­alakokkal, mily bájos hölgyekkel találkozott ide lenn. Hogy itt feszte­lenebb a társalgás , szebb az élet, romlatlanabb a közszellem. — Egy hosszú, szőke hajú ifjú itt megszakítá a mester szavait, azon meg­jegyzésével, hogy hiszen tudjuk, hogy jó, romlatlan pásztornép az a magyar! Mi, Magyarország jelen volt fiai mosolyogva összenéztünk e naiv felszóllalásra, s Rahl jól sejtve gondolatainkat, megereszté gyep­lőit derült humorának, s jóakaró gúnnyal figyelmezteté szomszédunkat, hogy világért se képzelje csupa nagy birkalegelönek egész Magyaror­szágot, hogy csöszkunyhókon és czigányputrikon kivül palotáink is vannak, hogy: ha missiója van a német civilisatiónak, nyugatra is szól az, hogy Párisban torzabb eszmékkel találkozott, mint Pesten, hogy alapjokat tekintve egyformák az emberek mindenütt, hogy a nemzetek között csak az értelmi fejlettség és a jellem tulajdonainak változó ará­nya állapit meg némi különbséget, hogy hazánkban ez arány igen ked­vező s hogy általában a gondolkozó ember és művész kutatásaira alig kinálkozhatik hálásabb tér Magyarországnál. E fényes elégtétel okozta hálás rokonérzelemmel váltunk el az este Rahltól, kinek, még mielőtt személyesen ismertem volna, tanítvá­nya kivántam lenni." Később még határozottabban nyilatkozott azon mély benyomás felől, melyet az 50-es években oly örömtelen ország fogékony lelkére gyakorolt. Bevallotta, hogy tisztelni és szeretni tanulta a népet, mely egy nagy nemzeti szerencsétlenséget oly büszke méltósággal tudá el­viselni, — de mely nyugalom mégis a maga megadásához oly kevéssé hasonlított. — Rahl rokonszenvezett az országos gyászszal, mely min­den arezon visztükrözött és melyhez hasonló, habár sokan hangoztat­ják Németországban, mégis csak a kiváló lelkek titkos fájdalmát képezi. Nincs meglepő e tüneményben, mert Ráhl e kiváló lelkeknek volt egyike, és sohasem titkolá, hogy lángoló lelkesedéssel szereti a szabadságot, mint melyben az emberileg elérhető tökély, és boldogságra vezető minden ösvény központosul. A ki így az emberiség legfőbb javaiért hevül, az lelke tisztasá­gáról fényesebb bizonyítékot nem nyújthat. Jól mondja Heine: minden nagy gondolatnak a szívben van forrása. És ha igaz másrészt — pedig a történelem és az élet meg nem czáfolja sehol — hogy nagy művész csak kiváló emberből lehet — ugy Rahl is az volt. Mint legműveltebb művésze Ausztriának tisztán belátta, hogy a hanyatlás kellő közepében úszik a korabeli művészet s hogy lelketlen bábok bitorolják az ideálok trónját. Kihalt formák újra megeleveníté­sében, de hasztalanul, látta fáradni a művészek egy részét,a másik része gyárias nyegleséggel üzérkedett a magasztos czég rovására. Sehol ko­molyabb törekvés, szentebb akarat, s a közben veszendőbe ment a régi mesterek nyomán méltán magasztalt technikai iskolázottság, és kezelési szabadság. Rahl gyökeresen fölismerve a bajt, gyökeresen lá­tott gyógyításához: megtanult festeni először maga, azután megtanítá erre a ki tőle tanulni akart. A stylérzék kihaló félben volt, vagy csak elméletben ismerték el néhány cathedráról szükségességét. Rahl szóles formák és stylteljes alakokban tes­te s í t é gondolatait, és a komoly történelmi és emlékszerü festészet köréből mintamüveket teremtett, melyeknél értékesebbeket a német művészet felmutatni nem tud. 0 reformált mint művész, és mint ember megtalálta belsejében a nehéz szerepre szükséges tulajdonokat. Elveit és példáját az alapos tanultság és ritka ékesszólás hatal­mas fegyverével tudta védeni. A művész és ember benne elválhatlan egészet alkotott. A hány érdekbe ütközött újító fellépésével a művész, ugyan annyit kiengesztelni mint ember — elfeledé, mert ö úgy érezte : irányokat kárhoztat, nem embereket, hibákat ostoroz és nem egyének ellen irányozza támadásait. Ez tévedés lehetett vagy dacz — végeredményét tekintve mind­egy, de a küzdelmet, melyet ez eljárás előidézett, bátor lélekkel vívta végig; a mellőzés és szándékos ignorálás terhes évei alatt meg nem hajolt; az apróbb fogásokat, melyek csak jellembeli concessiók árán vezetnek a napi dicsőség ephemér magasságára, megvetette; ö a jövő­től várta ítéletét és hü maradt önmagához. — Mikor a győzelem már­már eldőlt, — a küzdtér leszakadt a vívó lábai alatt. Mégis a tisztító hatás, melyet Rahl zivataros működése a művé­szet petyhüdt légkörében támasztott, kora halálával meg nem szű­nik ; de sőt a példájában és müveiben rejlő tanok még csak ezentúl vannak hivatva igazán gyümölcsözni. Mint művész megmutatta Rahl, hogy a hajlongó divatszolgálás nem vezet a pantheonba — de egyedül a legmagasb czél felé törő el­szánt és szakadatlan munkásság. Mint ember azt: hogy a hajlíthatlan jellemszilárdság, mely, hogy hamarább boldoguljon, soha nem bocsátkozik alkuba a léhasággal — előbb utóbb diadalra vergődik. Ha egyébért nem, e kettős példa magasztosságaért megérdemli Rahl, hogy közöttünk is örökre áldott maradjon emlékezete.

Next

/
Thumbnails
Contents