Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 20. szám - A nemzetiségi kérdés 2. [r.]

235 — már eredetileg — cselekvékenységre; de igen is eszközli, hogy a bennök élő szellemi s épen azért köz emberi tartalom valami különös és sajátságos módon legyen színezve természettel; eszközli, hogy a szellem mindegyik nemzetben valami csupán neki sajátságos, különös módon fejtse ki a fogalma által kivánt s ezért föltétlenül és egyáltalán szükséges cselekvékenységet, köz emberi mivoltuknak daczára is megfelelő különös színezetet adva igy ama cselekvékenység szülötteinek is, t. i. nemzetit. Ugyanezért mitsem kételkedem az írtak alapján nyíltan kimondani, hogy, a nemzetiség követelményei nem állanak s nem állhatnak másban, mint hogy minden nemzetnek lehetséges legyen saját módja szerint, tehát a nélkül élhetni és cselekedhetni, hogy meg kellene tagadnia természetének különösségét. E követelmény jogositott, és pedig először azért, mert csak igy lehet ama cselekvékenységnek némi biztossággal sükerét reményleni j de jogositott másodszor azért is, mert a különböző lehetőségek tusájában csak igy lehetséges nyilt létezésre hozhatni az emberi szellem nagy világának összes tartalmát; eszközölni, hogy ne csak minden lehető megvalósuljon, hanem minden lehető módon is. Az igy szülendő különbözések nagy sokaságának viszont egységre mente alkotja aztán a szellem-világ szép harmóniáját. Mivel azonban a nemzetek egyedisége azok egyeseire is ^átszáll, sőt bennünk még a nemzetek szétesése után is fönmarad: természetes, hogy ama lehetőségnek nemcsak a nemzetre, mint egészre nézve kell adottnak lenni, hanem az egyesekre nézve is, ezeknek cselekvékenysége is csak ugy lehetvén gyümölcsöző, s a nemzet, mig él is, csak bennünk és általunk élvezi. Altalánosságban kijelelve levén igy a nemzetiség fogalmának követelményei, kisértsük meg azokat részletezni is. A nemzetnek, mint olyannak cselekvékenysége az átalános akaratnak kifejezésre juttatásában, vagyis a törvényhozásban, aztán a kormányzásban és végre az uralkodásnak* tényében határozódik. A nemzetiségnek, irányában föntebb fölállított követelménye hát azt teszi, hogy mind e téreken érvényesíthesse az önnön mivoltát, jellemét. Innét látható, hogy például a törvényhozás terén a nemzetiség követelményének nem lehet eleget tenni csak az által, ha a nemzet nyelvén szólnak a törvények, s ha ugyanaz használtatik az alkotásokra czélzó tanácskozásokban. Sőt inkább, e végre szükséges, hogy a törvényhozó hatalom szerkezete biztosítékul szolgáljon arra, hogy a hozandó törvényekben a nemzetnek erkölcsei tükröződnek vissza, csakhogy megtisztítva. Ennél fogva a nemzet illetékes, mert bensőleg minősített nincs ellensége a lapok közt, mindnyája üdvözli, a legtöbb dicséri | megjelenésekor, és valamennyi, — mintha az irodalomban egyebütt alig található corps d'esprit parancsolná, — melegen szokta olvasói figyelmébe ajánlani; elősorolja tartalmi jegyzékét, dúsnak, jelesnek mondja, bár azontúl, igaz, nem igen megy. De vajon dicsekedhetik-e'sok lap vagy folyóirat csak ennyivel is ? Nem-e régi bűne a magyar időszaki sajtónak, hogy az irodalmi termékeket agyon szokta hallgatni ? Mi hát az oka, hogy a „Budapesti Szemle" olvasóköre mindeddig se tágult eléggé, hogy áldozat helyett jövedelmező is legyen? Azt mondtuk feljebb, hogy a „Szemle" tartalomjegyzéke ismertetésén tul alig megy valamely lap. Ez nem szószerint veendő. Akadtak közlönyök, sőt többrendbeliek, melyek bírálatába is bocsátkoztak, de, valljuk be, sokat ki nem sütöttek, sőt a pártoláshiány valódi okát ki nem derítették — és tegyük hozzá, mi is aligha többet fogunk kideríteni, mert a közönségre utóvégre is nehéz valamit ráoctroyálni, még ha az a valami jó is, és ha nem is illik rá a vád, melyrvel egy némely biráló illette. Súlyosak e vádak mindössze se voltak és leginkább abban összpontosultak, hogy a „Szemle" tartalma száraz, és ez, ha általában áll is, egészben még sincs ugy, sőt ujabb időkben épen nagyon csekély mértékben mondható száraznak, ha csak egyáltalában minden komolyabb tudományos irodalmat száraznak nem mondunk. Tekintsük meg csak utolsó két vagy (mert az egyik kettős) három füzetét, s még a változatosságot, melynek hiányával szintén vádolva volt, sem tagadhatjuk meg tőle. „A bölcsészet Magyarországon" czimü többrendbeli közlemény száraz lehet ugyan annak, a kit régi tudományos irodalmunk nem érdekel, sőt irodalom-történeti tanulmánynak nagyon is speciálisnak találhatja, de a képzelt szárazságért kárpótolja Erdélyi zamatos magyarsága, a túlságos specialitásért meg azon büszke öntudat, hogy irodalmi haladásunkat ép az tanúsítja leginkább, hogy már különleges tanulmányokra is ráérünk. Nemrégen még általános részének a törvényhozásra való kellő befolyását biztosítván, e téren a nemzetiség jogos követelményének is megfeleltünk. Ez oka, miért nyughaték meg például Helvétiának olasz és franczia része abban, hogy a szövetségi gyűlés nyelve a német legyen. Megnyughaték, és pedig minden nemzetiségi féltékenység nélkül, mivel tudta, hogy nemzeti jellemét azon nyelven szólva is érvényesítheti, s hogy ép ez a fődolog. És ha Popovichnak igaza van azon állításban, hogy e hazának a magyar nemzet által annyi szeretettel ápolt önkormányzati szabad alkotmánya szláv eredetű: ugy hason származású honfitársainknak valóban nincs okuk panaszra a miatt, hogy nemzeti jellemüket már az alkotmányozás terén is ne érvényesíthették volna, nincs okuk, ha azon téren soha nem hangzott volna vagy csak egy szláv szó is. S ha ez lehető volt régibb, aristokratikus s annál fogva egyszersmind tulnyomóbban magyar intézményeink mellett, mit szóljunk ma, mikor demokratikus institutióink nem magyar ajkú honfitársaink oly nagy sokasága előtt nyiták föl e közpálya sorompóját? A mondottak azonban természetesen nem azt teszik,, mintha a nemzeti nyelvnek e téren is használhatása mi sulylyal sem birna. Jól tudom az ellenkezőt, tudom, hogy ez által egy egészen külön mező nyílik a nyelv s általa a nemzeti értelmiség fejleszthetésére, s tudom, hogy a befolyásra jogosítottak találóbban s igy sikeresebben fejthetik ki eszméiket anyanyelvükön, mint bármi másikon. S ép ezért ott, hol egy ajkú nép képez egy államot, valódi bün leszorítani a nemzeti nyelvet a törvényhozás teréről. De" már ott, hol egy nemzettestben több népek vagy néptöredékek egyesültek, a kérdés nem ilyen egyszerű. Ott a kérdés az, egy legyen-e a törvényhozás nyelve, vagy e téren is jogositott legyen a nemzettestben egyesült népek vagy néptöredékeknek mindenikéé. E kérdés — véleményem szerint — egy törvényhozási nyelvnek megállapításával döntendő el, még ott is, hol a nemzettestben egyesült népeknek egyike sem igényelhetné a vezérszerepet. Igy döntendő el, mert a különben támadó nyelvzavar s egymás nem értése még inkább kizárja azon lehetőségét, hogy az egyesült népek mindenikének biztosíttassák a kellő befolyás. S mivel ennek biztosítása meg elengedhetlen, önként következik, hogy a törvényhozás terén több nyelv használhatásának megállapításával támadó zavar, végeredményében a törvényhozás munkájának s vele magának a nemzettestnek szétejtésére fogna vezetni, a mire törekedni pedig haza elleni bűn. De ha mindezeknél fogva, a törvényhozás terén több ajkú államban is, egyetlen nyelvnek használata állapíttatik j irodalmi történetünk sem volt s immár a philosophia külön történetét is birni fogjuk. S z a 1 a y nak Magyarország általános történetét kellett még megírni, s általa, vele egykoron 8 azóta hány monographia támadt, mily előnyére a jövő történetirónak s mily hasznára közönségünknek? A „vármegyék szervezetéről" szóló jogtörténeti tanulmányról fölösleges szólanunk, ezt szívesen veszi B o t k a Tivadartól par excellence politizáló olvasóközönségünk. „A népiskola a XIX. század ban," melyről Laveley után már két közleményben Barsi értekezik, unalmas lehet ugyan annak, a ki semmi iránt nem érdeklődik, de midőn ily nagy az érdekeltség a népnevelés iránt, hogy nagyobb lapjaink e feszült politikai helyzet közepett is ráérnek egész czikksorozatokat ez ügynek szentelni, csak örömmel fogadhatják a „B. Szemle" olvasói, ha e fontos kérdés külhoni fejlődése iránt tájékozást nyernek. „A czigány és viszonya zenénkhez" oly dolgozat, melyre, valamint szerzője, B a r t a 1 u s Liszt íölötti ítéletére nézve valaki más véleményen lehet, de a tárgy és kezelése olyan, hogy benne a nemszakember is gyönyörködhetik. De minek soroljuk elő újra a tartalmat, midőn Wodianer Albert „A kamatlábról" szóló czikkét is ideértve, eddig ugy is csak a nehéz lovasságot mutattuk be, Gyulai Pál és Arany László czikkei, valamint az élénk „Irodalmi szemle" könnyű ílovassága pedig e vádnak még gyanúját se költötte. Avagy költeményeket, novellákat vár közönségünk majdnem egyedüli tudományos folyóiratunktól ? Igaz, hogy ezen követelés is fölmerült, s igaz az is, hogy ehez hasonló közleményekkel a mintául szolgáló „Revue des deux Mondes"-ban is találkozunk, sőt megvalljuk, oly jeles kis angol novellákkal, minőket hajdan a „Koszorú" közlött, s melyek mintegy ellensúlyozhatnák divatlapjaink vizenyős beszélyeit, mi is szívesen találkoznánk néha a „Szemlé"-ben. Költemények, versek, ha remekek volnának, mint a szépirodalom fokusának, a költé39*