Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 19. szám - Birálat nem korteskedés - A nemzetiségi kérdés

224 3ri, mint ama közösség, s olyan erős, mint az. Nem fog hát meglepni bennünket azon tünemény, mely szerint ott, hol az eredet egységéről s a huzamosb időn át együtt fejlődésről tanúskodó nyelvközösség létezik, egy közös nemzetiségnek érzetét tatáljuk, s pedig — gyengülve bár — még oly népeknél is, melyek — noha egykor kétségkívül egy államot alkottak — századokon át külön s néha épen ellenséges államokban éltek, valamint az sem, hogy még a nyelvrokonság is hasonló eredményeket szül, s például a germán, román és szláv népek közt, — a mennyiben a nyelvrokon népek közös ellenekkel állnak szemközt — egy bizonyos egység érzetéhez vezet. Hisz a köztük létező nyelvrokonság is az eredet egységére mutat, csakhogy a messzebb távolban, a régebb múltban. Azzal, hogy fönebbiekben az eredet egységére, de egyszersmind az egyazon államéletre is vezetett , mert hoszszabb idő alatt ugyanazon ráhatások alatt folyt együttfejlődésre is vittem vissza a nemzetiséget, azokkal is biztositám egyetértésemet, a kik — mint például Mocsáry is — ugy vélekednek, hogy „nemzetiséget külön fajzás, külön nyelv szülhet, közös nemzeti állás és hosszú történet nevelhet föl." E nézetet teljesen méltánylom, s tudom, hogy annál fokozottabb lesz a nemzet öntudata, minél többre tekinthet vissza, a mit mint olyan tőn, és megfordítva. Ezt tudom. De azért ne felejtsük, hogy azon mindenesetre tartós együttélés, mely alatt a közös nyelv megalkotásának nagy müve befejeztetett, közös államéletre is vezetett rendszerint, s az összetartozásnak mindenesetre oly érzetét teremtheté meg, melyet, mig a nyelvközösség vagy csak nyelvrokonság is" fenáll, elfojtani semmi sem képes, még akkor sem, ha megszűnt is az egy államélet. Természetesen, miután a nyelvközösségnek vagy rokonságnak fenállása épen annak kétlen bizonysága, hogy a később bekövetkezett különélés, nem birta eltüntetni a régibb közösnek szüleményeit, s miután a közös nyelvben tevékenységének épen olyan szülöttjét szemléli a nemzet, melyben elmevilágának összes tartalmát hozta külső létezésre. Ezért tökéletesen igaz, hogy „nemzeti nyelv nélkül nincs nemzetiség, nincs nemzeti miveltség j" de ép oly igaz viszont az is, hogy mig a nemzeti nyelv él, addig a nemzetiség érzelem szunnyadhat ugyan, de nem halhat el. Nem halhat el, de gyengülhet. Sőt az eredetben egyek közös államéletének megszűnése már magában kétlen bizonysága annak, hogy az őket távolitó hatalmak túlszárnyalták az egyesitőket. E túlszárnyalásra való tekintetből történik, hogy gondosabb nyelvhasználat mellett nem is szólunk egy nemzetről ott, hol több államra oszlott egy népre gondolunk, s ha ily népnek még is nemzetiségéről s nem népiségéről beszélünk, ez csupán egykor birt együttes államéletére s annak fenmaradt fejleményeire való tekintettel lehet. De e nemzetiség a múltban tetőzött s erejéből folytonosan vészit, folyvást távolitván az általa egyesitetteket, a külön államélet fejlesztvén más erkölcsöket, más szokásokat, mik pedig a nemzetiségnek csak ugy tényezői, mint maga a nyelv. Fokozott mérvben történik ez akkor, ha az eredetben egyek, nem csak hogy nem egyetlen államot alkotnak, de nem is magukban, hanem más népekkel vegyest, tehát ezek hatásának kitétetvek. Ezért nem értjük például az amerikai szövetség angol eredetű lakóit az angol nemzet nevezete alatt, bár nem tagadjuk is meg, mintegy átöröklött angol nemzetiségöket. Hogy a nemzetiség képzésében mily fontos tényező az államélet, szembeszökőleg bizonyítja a tény, mely szerint a nyelvek oly államok lakosságát sem kétkednek egy nemzetül foglalni össze, melyek több nép, vagy néptöredékek által képeztetnek, mihelyt van köztük egy, mely az államot megalkotá s szinezé, saját jellemének rányomása által. Ezért beszélhetni p. o, magyar és cseh nemzetről, oly értelemben, melyben az, ez országok minden népét magában foglalja. Még inkább lehető ez természetesen, ha az ily, hogy ugy mondjuk, vezérnépnek sikerült a többieket mintegy magába olvasztani, áthasonitani, ugy szintén akkor is, ha ez áthasonitás helyett, idő folytán valami uj képződménybe olvadtak föl ez egyelőre különbözött népek. Ellenkezőleg oly állam, melyben ez utak egyikén se mentek egységre a benne találkozott külön népek s melynek népei közt olyan sincs, mely az államnak ugy megalkotásában, mint színezésében kiválóbb részt vett volna, saját nemzetiséggel egyáltalán nem bír. így p. o. Helvetia, melyben helvét nemzetiséget hiába keresnénk, csak francziát, olaszt és németet találhatván ott. Ép a nemzetiségi egység e teljes hiánya az, mi ott a szorosabb államegységet kívánó s teremtő monarchiái kormányalakot ugy szólván kizárja. KERKAPOLYI KÁROLY. különösen az itészeti irodalom benne egy kitartó és jeles munkást? A túlerő csapongásait a haladó kor lehigitja, s néhány év, és talán salaktalanul állt volna előttünk színaranyként az, kinek jelenleg csak kezdő munkáiból vonhatunk következtetést a jövendőben elérhetendett jelességért. Két erős kötetben veszi itt a t. olvasóközönség a korán elhunyt költő kisebb munkáiból mindazt, mit pályatársai összegyűjtve, szerény emlékül bemutattak. $ két kötet költeményeké t* s elbeszéléseket, utiraj zokat s széptani müveket tár elénk. Mindezt azonban megelőzi egy terjedelmes életrajz, mely ügyesen van ugyan összeállítva, meglehetős gonddal irva: de a mit életrajzírótól leginkább lehetne követelnünk, azt nem adja. Az elhunyt magas lelkének költői csapongásait, egy és változhatatlan szent czélra törekvéseit, életrajzíró egyáltalában nem látszik felfogni. Innen van, hogy többet foglalkozik a költő külső, emberi életével, s kevés szavakkal ecseteli erkölcsi törekvéseit. Néhol hibás is. így p. o. Zilahy Károly egyik legfontosabb irodalmi működéséről meg sem emlékezik: azon időpontról t. i. midőn dr Riedl Szende „Kritikai Lapjait" megszüntetvén, ezek helyett „Kalauz" czira alatt indított meg egy széptani s nevelési heti közlönyt, melynek szerkesztője Zilahyt munkatársaul felszólítván, a felhívásnak engedve Aldor Imré vei s e sorok írójával a lap egész terhét haláláig hűségesen viselte. Zilahy ezen működését pedig azért nem szabad felednünk, mivel e korszakba esik egy széptani tanulmányának megkezdése, de mely fájdalom, vele töredék maradt, s most jelen munkáinak második kötetében foglal helyet „A naiv eposz és Arany Jánosu czimmel. Vannak az életrajznak még egyéb fogyatkozásai is, de melyeket e helyt fölemliteni térszüke miatt nem lehet S most tekimVíirk végig korán elhunyt bajtársunk költeményein. A mi hátrahagyott neh »ny költemón eit illeti, azok egészén azon fájdalmas húr rezdül végig, mely Zilahy Károly érzelmeinek alaphangját képezé. Nem üres világfájdalom az, mivel müveinek minden sorában találkozunk, s melyet némely fiatal irónál az erőtlenség a üresség mértékének tekinteni megszoktunk: hanem a reális csapások viszhangja. Atyját, ki gyermekkorában gonddal tanítgatá, korán elveszté, két testvére előtte szállt sirba, s midőn gonddal s bajjal kellett küzdenie, családi érdekek miatt, szűkkeblű emberekkel czivódnia, elköltözött a szerető anya, kinek vesztése az ő gyöngéd kedélyét összezúzta. Legbizalmasabb barátját, kihez szeretettel ragaszkodott, Baj z a J e n ő t, szintén kora sírba látá szállani: s e mellett az irodalmi pályán sok kellemetlenséget kellett tűrnie. Innen azon fájdalmas hang, ama megdöbbentő sötét világnézet, mely költeményeiből int felénk. Verset sokat nem irt: de a mit adott, nagy részt mind alaki, mind tartalmi tekintetben kielégítő. „Cs. Emlékkönyvébe" 1858. (4. 1.) hü tükre mély érzelmeinek, beteg kedélyének, öt a remény nem látszók biztatni, hogy küzdelmei árán boldogságot s talán dicsőséget fog aratni, inkább a lemondást választotta osztályrészéül, midőn így szól: „Ne kérdezz. És ne ismerd sohase E halt jövőn csüggő nagy bánatot; Igen korán pillantám meg, 8 talán Ah, nem látóin több'S a szép napot!" Ugyanezen alaphanggal találkozunk „Tűnődés" 1858. (5. I.) ! czimü szép költeményének mindjárt bevezető soraiban : l • „A szörnyű múltra emlékezni félek, Feledni meg, feledni — nem tudok." „Testvérem emléke" .1859. (6., 7.1.) borús, fájdalmas érzelem hü viszhangja. Megrezzen a lélek e bus halálharang kongásán, s a ki őt közelebbről nem ismeré, talán hajlandó volna költeményeiben egyet| mást túlzásnak tartani: de ki Z. mély kedélyét felfogá, értheté s méltányolhatta fájdalmait. „Szavam nem • toku (10. 1.) „Késő számvetés" , (11.1.) a költő belső eszmevilágához kulcsul szolgálhatnak, különösen az utóbbi költemény zár-verse : „ mint a." Oc/.eán titkát ha látod Ugy szivem mélyére Messze eltemetve, Romba dőlve látsz egy elsülyedt világot!u reménytelen küzdelmeit erősen kifejezi. „Elült a szél" (13. 1.) „Emlékkönyvbe" (15. L) „Livorno" (16. 1.) „Páris" (17.1.) költészetünk koszorújának egyes szép virágait méltán képezhetik.