Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 1. szám

3 Visszapillantás az erdélyi gyűlésre. Maros-Vásárhely, dec. 24. Az erdélyi gyűlés — habár még eddig hivatalosan be nem záratott is — pályafutását bevégezte; s ugy hiszem nem lesz érdektelen, ha néhány sorban lefolyására visszapillantunk. Midőn a Schmerling-féle kormány megbukott, azt hittük, hogy az uj aera az erdélyi 1863—64-diki történeteket a szó teljes értelmében ignorálni fogja, s hogy a Majláth-Belcredi kormány az 1848-diki törvények formalitásának elismeréséül megteendi azon quasi engedményt, hogy az erdélyi megyéket minden további ceremónia nélkül a pesti országgyűlésre meghivja. Azonban másként történt. A hir gróf Belcredi szájába adja azon szavakat, hogy : tényeket tényekkel kell megdönteni. Sőt a magyarországi, de még az erdélyi államférfiak közt is voltak olyanok, kik alkalomszerűnek tartottak egy erdélyi gyűlést. A kormány tehát elrendelt egy ilyent. A Schmerling-Nádasdy-Reichenstein-kormány 1862-ban összehivott olyant, a milyen az ö ezé Íjaiknak leginkább megfelelt. Ide a magyarok és székelyek nem mehettek és nem is mentek be. A Majláth-Haller kormány olyat hivott össze, melyet a lehető legtörvényesebbnek tartott. Azt Szebenbe, ezt Kolozsvárra hivták össze. Az csonka volt, ez teljesen megalakult, minden párt és. minden nemzet megjelent, tanácskozott, részt vett benne. A kilátások pedig a gyűlés kihirdetésekor nagyon kedvezőtlenek valának; — senkinek sem tetszett — még az eszme sem. A románok az összeállitási alap ellen zúdultak fel, hangoztattak éles panaszokat, s egyenesen kimondták, hogy abban megjelenni, részt venni nem fognak. A szász atyafiak egy részének (R a n n i c h e r ur és társai,) semmi sem tetszik, a mi a magyar birodalom jelen kormányától származik. Sőt a liberális gondolkozású magyarok is ellene voltak és azt kérdezték, hogy mire való az egész ? Sem nem hasznos, sem különösen nem szükséges. Mit akar elérni e gyűléssel a kormány? E fontos kérdés foglalkoztatá az elméket és kedélyeket s Erdély politikai légköre hemzsegett a combinatióktól. Mertjtudvalevö dolog, hogy sok mindenféle ember lakja ez országot, s nem kell hinni, hogy a bureaukratikus penész még köztünk magyarok közt is sok embernek be ne fogta volna szép eszét — és a lánczot, bármely nehéz legyen is kon a dán király udvarában, majd Párisban, legtovább azonban Olaszországban időzött, hol lelkének örökifjú eszményképeit újra meg újra fölkeresé. Paolo Veroneseés Titian, Rafael és Michelangelo honában, ott kereste, ott lelte föl ö is második hazáját. A februári forradalom Párisban lepte meg őt, és itt Lajos Fülöp, a megfutamodott király helyett a barrikádok azon hős leányának festé arczképét, ki, szigorú nemes vonásaival, mintha csak a szabadság allegorisált személyesitöje volna. E közben két hazája, Ausztria és Olaszország harezba keveredtek s ő meghasonlott kebellel Németországban rekedt, hol mint népszónok lépett fel és tettleges részt vett a frankfurti parlamenti választásokban, s midőn a herczegségek felszabadítására a dán uralom alól, hontársai példátlan lelkesedéssel táborba gyűltek a nagy Németország minden zugából, ö is fegyvert ragadott és a csatatérre sietett; de katonai pályája a poroszok által váratlanul kötött béke által, még mielőtt tettleg kezdődött volna végét is érte. A bécsi forradalom veszedelmét, melynek előzményei alatt a bécsi tanuló ifjúság szervezett hadtestében tiszti rangot viselt, csak esetleg által és akaratlanul kerülte el. Meglepő volt, hogy a felforgató eszmékkel vádolt művész a reactio legvirágzóbb korában, 1850-ben tanári állomást nyert a bécsi művészi akadémiánál. De nem volt maradása. A loyalitás köpenyébe bújt irigyek és roszakarók rendszeres megtámadásai- és szüntelen ostromának kitéve, egy rövid félévi tanfolyam kitöltése után a nyilvános tanitás teréről visszavonult s vele együtt otthagyta az akadémiát a tanítványok egész serege, kikkel tulajdon műhelyében, magán festészképezdét alapított, mely mind virágzóbb lett, s az évek folyamában hazai művészeink nagy száma által is látogattatott. — Itt, a Therezianum kertjével szemben, szellős magasban élt és működött, hazánkba tett kirándulása és görögországi útját leszámítva, szakadatlanul f. é. július 9-dikén bekövetkezett haláláig. íme a tartalomdús élet kerete sovány körvonalokban. Festészeti irányát jelzi azon lelkesült előszeretet, melylyel a 16-ik század nagy mesterei nyomában haladt. Titiánnal s Michelang e 1 ó val rokonszenvezett leginkább; amannak ragyogó színe, ennek kifogyhatatlan formagazdagsága és erőteljes alakítása volt előképe, mindkettőjük müveiből pedig lelkébe szítta a nagy stylt és az eszményiséget. Adományainak bősége és tehetségeinek sokoldalúsága a művészi alkotás minden 'nemeire képesíté. Szellemének ős szerkezete, hatalkülönben, ha aranyból van sodorva — szívesen hordozzuk, s örömest hintáljuk magunkat bizonyos édes aggodalmakba, hogy hátha, — hátha ó hátha megmaradnak Egyiptomnak húsos fazekai! Az elmélkedés azonban soha sem árt s Erdély karait és rendéit összesen és egyenként arra vitte, hogy e széles értelemben vett konferencziában mindnyájan részt vegyenek. Végig hallgattam e gyűlések folyamát és sok jeles beszédet hallottam— engedje meg a t. olvasó, hogy azokról is megemlékezzem. Részemről az uniót három szempont alá veszem. Az első és legfőbb kérdés az, szükséges-e? A második kérdés az, hasznos-e? és a harmadik kérdés az, a mit a kegyelmes királyi leirat is kitűzött, hogy az uniót kimondó czikk törvényes-e? Tulajdonképen e gyűlésen csak ez utolsó pontról lehetett volna szó. De mind a szónokok, mind különösen a remek felirat, mind a három nézpontot felölelték. Kir. hivatalos Simon Elek és Gáli János beszédei és a felirat harmadik része azt mutatják meg dönthetlen argumentumokkal, hogy az unió Erdélyre nézve elodázhatlan szükség és kézzelfogható haszon^ a többi magyar szónokok pedig az unió t. czikk törvényességét állították oly történelmi és jogi fényben elő, melyet elhomályosítani századok sem lennének képesek. A román szónokokon — azt nem lehet tagadni, — meglátszott^ hogy kivétel nélkül kezdők a politikai tereken s báró S a g u n a tiszta önismeretéről és őszinteségéről tesz bizonyságot, midőn magát n o v u s h o m o-nak nevezi. De a jóakaratot senki sem tagadhatja meg tőlök, mindent elmondtak, a mit a közelebbi időkben hoztak s a mit tudtak. Kibeszélték magukat, s vitatkoztak velünk, s elpanaszolván bajaikat, orvoslást kértek; de viszont az ország rendéinek bölcsességére mutat, hogy kimondák, miként az igaz orvosok nem itt, hanem Pesten vannak. A román szónokok gyakran elejték a fő tárgyat, s nem az unióról, s nem az 1-ső t. czikkről, hanem saját bajaikról beszéltek, s ' azt hiszem ezt jól tették s jobban csak Pesten tehetik. Megvallom, hogy az ellenzéki szász urakkal kevésbbé lehettünk megelégedve. Jobb lett volna, ha a kir. aláírás előmutatásának fejtegetése helyett azt igyekeztek vala bizonyítgatni, hogy az unió Erdélyre nézve szükségtelen, tán káros, hogy igy érthetnök s tudnók igazi és valódi okát a szász atyafiak idegenkedésének. Beszédeik ragyogók valának —> de tartalmuk merő szőrszálhasogatás és alakjok nagyon laza. Meg voltak szokva ahhoz, hogy egymást éveken mas lelkének minden hajlama, vágya, éles értelme, szóval lelki tulaj donainak összege mégis a nagy irályu, a monumentális festészet fel adatai felé terelték őt. Rahl idealista volt, de egészséges világérzéke és finom festői tapintata megóvta őt a félszegségtől. Alkotásaiban soha túl nem lépte a festészileg lehetőnek határait. Compositiói közül a legeszményiebbek is a bölcs önmérséklés tanúbizonyságai, s a mi tisztán az értelem, tisztán a reflexió nyilatkozata lehet, ő nem kísérté meg festői alakítását. Ebben előnyösen különbözik azon iránytól, mely a Kaulbach-íéle bölcsészeti festészet czime alatt jelenleg Németországban oly rajongó lelkesedést szül egy részről, de másrészt ugyanoly és annyi elkeseredett megtámadás ellen szünet nélkül küzdeni kénytelen. Es csakugyan mig Kaulbachnál a spiritualismus kinövéseivel találkozunk nem ritkán, itt a szigorúan megtartott mérték jótékony arányossága gyönyörködtet. Ott kaczérkodás a túlmüvelt német elemnek rejtélyek megoldásában gyönyörködő Ízlésével, itt a történelmi s monumentális festészet végfeladatának tiszta fölismerése, mint a népszellem nemesítő iskolája. Ott idegekre ható szeszély és ügyesen, de csak félig takart játszi kéjelgés a formák kecseivel, itt ellenben nem ritkán az idomok erőteljességének túlzott hangsúlyozása. Kaulbach a modern eszme tartalmát fölébe emeli a festöiség követelményeinek,— Rahl a régi mesterek kezén megáll azon határvonal előtt, hol az alak és az eszme szépséget cserélni, vagy egymást megsemmisíteni kénytelenek. Kaulbach müvei Hogartféle elmésséggel hízelegnek a müveit néző leleményességének, de többnyire hidegen hagyják a kedélyt, — Rahl müveiből belénk száll egy szikra, mely az ihletés pereseiben alkotója keblét melegíté. Szónok e párhuzamot a két mester, alapgondolatban is rokon két müvének, a Salamisi ütközet s a Cimberek csatája szembesítésével illustrálja. Azután áttér az athéni aulába szánt falfestmények kartonjaira, melyeket Vischer, a nagyhirü aesthetikus szavaival taglal s főbb vonalaiban ismerteti azon más képcyclust, melyet Rahl a bécsi uj fegyvertár dísztermeibe készített, s mely — ha nagyban kivitele sikerült volna — legmaradandóbb hirdetője leendett dicsőségének. Csakhogy itt Rahl életének legfájóbb sebhelyét érintettük, mely szükségessé teszi, hogy az imént csak általánosságban kimondott vá1*