Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 14. szám

167 leánya számára sincs osztály, melyből valaki a szegény leányt oltárhoz vezesse. S J. Bécsi levelek. XIV. Bécs, april 1. Nagy különbség van a mostani és azon hangulat közt, melylyel itt 1859-ben az olasz háború elé néztek, ámbár akkor már előre bizonyos volt, hogy az olaszok megett, vagy mellett a francziákis fognak állani, mig most még senki sem tudja, vajon lesznek-e és kik lesznek Bismarck ur szövetségesei, a poroszokkal egymagokkal pedig könnyen vélnek elbánhatni. Hanem hét évvel ezelőtt a háború szerencsétlen kimenetelének következményei némileg kiszámíthatók voltak s előre lehetett látni, hogy az áldozat, melyet" a legyőzött Ausztria hozni kénytelen leendene, csak az olasz birtokra vonatkozhatik és ez, bármily becses különben, még sem tekintetett olyannak, mely a birodalom fennállhatására szükséges. Azonkivül, — valljuk meg Őszintén — az ily szerencsétlen kimenetnek félelmes voltát legalább részben enyhité azon remény is. hogy ezután a Bach-féle rendszer tarthatlansága ad evidentiam fogna bizonyittatni és hogy a csatatéren való veszteséget talán a politikai téren való nyereség fogja enyhíteni. Most másként áll a dolog. Ha Ausztria győz, a mit valószínűnek tartanak, akkor, miként ezt már mult heti levelemben emlitém, attól félnek, hogy ezzel megszűnik ismét azon buzgalom, mely utóbbi időben a birodalom népszerű alapon való szervezése körül nyilvánulni látszott; megszűnnék továbbá azon ok is, mely eddigelé Ausztriát arra serkentette, hogy szabadelvüség által a német nemzet közvéleménye előtt magát népszerűvé tenni igyekezzék. A háború szerencsétlen kimenetelére pedig még gondolni sem akarnak; mert mellőzve azt, hogy akkor Ausztria Németországból végképen kiszorittatnék és hogy akkor a birodalom német részei igazán válságos helyzetbe jutnának — mellőzve ezt, bizonyosnak tartják, hogy ily szerencsétlen kimenetel csak akkor állhatna be, ha Poroszország nem állna elszigetelten a csatatéren, hanem akár Olaszakár Oroszországra, vagy tán mindkettőre is támaszkodhatnék. Ezen eshetőséget részletesebben kifejteni, épen a jelen körülmények közt semmi kedvem nincs, de annyi világos, hogy ily fordulat elláthatlan zavarba ejtené a birodalmat. Figyelmet érdemel azonkivül még más körülmény is. Ausztria és Olaszország közt a kereskedelmi összeköttetés mindig csak szűkebb körre, meghatározott és nem igen nagyszámú czikkekre szorítkozott és még ezen aránylag csekélyszerü forgalom is tetemesen alábbszállott vala azon tízévi földalatti háború alatt, mely 1849 — 1859 ig Ausztria és Piemont közt folyt. E téren tehát a háboru-okozta fennakadás nem igen nagy mértékben vala érezhető. De bezzeg másként áll a dolog Ausztria és a német vámegylet területe közt. Ha ezek közt akárcsak néhány hónapra szakittatnék félbe a kereskedelmi összeköttetés, ez mély sebet ejtene mind a két rész anyagi jóllétén és nem egy tekintélyes ház bukását fogná maga után vonni. Mindezekből az következik, hogy nemcsak nem kívánják ezt a készülőben levő háborút — mert hiszen kívánni az olaszországit sem kívánták, — hanem a szó teljes értelmében rettegnek tőle és valóban,nem hízelgők azon nyilatkozatok, mik Rechberg grófra vonatkozólag hallatszanak, a kiről azt állítják, hogy ő vitte bele a birodalmat ezen hínárba. Hanem szintoly bizonyosnak tartom azt is, hogy ha a háború megindul, a kormány az itteni lakosságnak nemcsak jóakaró támogatására, hanem még lelkesedésére is számolhat, mert mihelyt a koczka el van vetve, amaz aggodalmak felett, miket az é s z sugall, győzelmeskedni fog a poroszok elleni gyűlölet, mely mély gyökeret vert az osztrák ember szivében; akkor az értelem el fog némulni és egyedül a szenvedély fog szólni; annyival hangosabban szólni, mennyivel nagyobb azon kár, mely a birodalmat érheti. — Ugy lesz az akkor, mint azon kéjenczczel, ki a jámbor lányt elcsábította. A lányt szidják, hogy erénye nem állott erősb lábon, valamint Rechberg grófot is vádolják, hogy nem védte magát a porosz csábítási mesterség ellenében; de a gyűlölet fősulya mégis a csábitót éri és e gyűlöletben Bismarck gróf dúsan részesül. Ez is különbséget tenne a most várható és az olaszországi háború közt. Napóleonnak és Cavournak minden roszat kívántak ugyan, de nem gyűlölték; — kár hogy el kell fojtanom egy amaz időbeli adomát, mely e tekintetben nagyon jellemző, hanem a porosz külügyért már most is gyűlölik és ezen érzületbe még más is vegyül, mely a tiszteletnek ellentéte. Az itteni élczlapok annál több tetszéssel találkoznak, minél daróczosabban bánnak a porosz junkerrel és ámbár ig-aza van a Kreuzzeitungnak, midőn azt mondja, hogy a kiíigurázásokban több a gorombaság mint az élez, mégis tény, hogy ez inkább felel meg az itteni hangulatnak, mintha megfordítva több élczczel, de kevésbbé gorombán szólnának a humoristikai lapok a porosz grófok legújabbikáról. Talán már nagyon is soká időztem ezen háborúi eshetőség körül, de ezzel csak hiven tükröztettem vissza az itteni közhangulatot, mely alig foglalkozik most egyébbel, mint az osztrák porosz viszálynak ily fordulatával. Ennek tulajdonitható, hogy aránylag csekély feltűnést okozott oly esemény, mely különben rendkívüli zajt ütött volna, t. i. hogy a galicziai országgyűlés külön udvari kanczelláriáért folyamodik és e tárgyban feliratot terjesztend ő felsége elé. A gondolat magában véve nem uj. József császár alatt 1774ben szintén alapíttatott külön galicziai udv. kanczellária, de már 1776-ban ismét megszűnt és az általános „Hofkanzlei" val egyesittetett. 1797-ben aztán megint szerveztek külön kanczelláriát für Ost- und Westgalizien, hanem 1802-ben megint feloszlatták és 1815-ben már csak egy kanczellária létezett a nem-magyar birodalomrészek számára a „k. k. vereinigte böhmisch- österreichisch-galizische Hofkanzlei.* Tehát két izben megkisérlették, de mind a kétszer már 3—4 év múlva czélszerütlennek találták egy külön galicziai udv. kanczellária felállítását. Fogják-e harmadszor is megpróbálni? Erre nem tudunk válaszolni, de azt tudjuk, hogy a galicziai országgyűlés határozata korántsem oly rögtönzött, a milyennek itt tartják. A dolog hallomás szerint már hónapok előtt lőn megállapítva Belcredi és Smolka közt. Midőn pedig azon hír merült fel, miszerint Goluchowski gróf államminiszterré fogna kineveztetni, e lapok febr. 26-ki számában ezt írtam: hogy „ő excja nem lesz állam- hanem tárczanélküli miniszter és hogy neki egészen sajátszerű hatásköre jutna, a nemes gróf t. i. galicziai minisztei volna, habár nem neveznék annak" és e perezben valóban már senki nem kételkedik azon, miszerint öoluchowski Agenor gróf ő excjában nem sokára az uj galicziai kanczellárt fogjuk tisztelhetni. A lembergi országgyűlés felirata nagyon rövid és egyedül az imént emiitett egyetlen pontra szorítkozik. „Csak azt akarjuk elérni, — irta nekünk e napokban egy tekintélyes lengyelországi követ — hogy a száz meg száz sebből vérző országunk bajaínak orvoslása oly emberre bizassék, a ki az ország testét, orgaiismusát ismeri, ez részünkről épen ugy belkérdés, mint önök részéről a felelős magyar minisztérium követelése, a közjogi kérdésről szántszándékkal halgattunk, hadd halljuk elébb, mit fog indítványozni a magyar országgyűlés, melynek nem akartunk praejudicálni.a Hogy nem akartak praejudicálni, meghisszük, de nem tették-e mégis akaratlanul, arról már nem mernénk jót állni. Ha Galicziának külön udvari kanczelláriája van, tetemesen l nehezíttetik a Lajtán inneni birodalom-fél számára a felelős minisztérium és parlamentáris kormány; de ezzel nehezítve van egyszersmind ugyanez intézményeknek nálunk való életbeléptetése, főleg miután vannak befolyásos személyek, a kiknek eszménye a marczius előtti, vagy helyesebben az e század elején létezett állapotok fölelevenitése, és a kik teljes szivükből örülnének, ha egy galicziai és böhmisch-österreichische Hofkanzlei létezésében egy érvvel többet találnának annak bizonyítására, hogy bizony nekünk is be kell érnünk a mi tiszteletre méltó régi kanczelláriai intézményünkkel. Ez összefüggés talán nemcsak a mi képzeletünkben létezik. Azon harag, melyet a feudálisok a magyar conservativek irányában nyilvánítanak, e tekintetben némi ujjmu-