Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 25. szám - Emlékbeszéd Szalay László fölött. A M. T. Akadémia 1865. dec. 11-dikén tartott közgyülésén olvasta Eötvös József báró

226 töltötte e]; s ellenállhatatlan vágy a hon után, hová hosszú vándorlásaiból, tapasztalásokban gazdagon, öszülö fürtökkel, de azon meggyőződésekkel tért vissza, melyek őt egész életén át vezérlék, és azon feltétellel, melylyel a hazát évek előtt elhagyá, hogy minden tehetségeit ismét szolgálatának szenteli. . Leirjam-e azon éveket, melyeket azóta körünkben töltött? Elete egy tudós élete vala: szegény külső eseményekben, nehéz munkának szentelve, s csak a szeretet által szebbitve, melylyel családján függött, s ez változhatlan hivséggel hozzá ragaszkodott. De a látszólag egyszerű életnek, mely örömökben oly szegény vala, ki nem ismeri gazdag eredményeit ? Szükséges-e, hogy elsoroljam ? — a kisebb történelmi értekezésektől s egyes kutforrások kiadásától, nlelyek történetünk egyes szakait felderíték, a nagy rnüig, melyben egész multunknak képét állitá élőnkbe ? Mily gazdag kincs! s mégis csak egy része annak, mit tőle várhatánk, ha a halál őt munkájának közepette nem ragadja el, 8 tanulmányait, melyekből most csak mások által használhatatlan jegyzeteket birunk, nagy történetének befejezésére feldolgozhatja. Soha lángész több szorgalommal nem párosult, soha a képesség, mely az események tömkelegéből az eszmét, mely felettök uralkodik, levonja, s a tudós pontossága, mely az egyes események legkisebb részleteit fürkészi: egy emberben annyira nem egyesült, s ha a pártatlan igazság az, mi a történelemnek fő érdemét képezi, épen e tulságig vitt érdem az, mit némelyek nagy történeti munkájának hibául róttak felv És talán méltán. Művészi szempontból Ítélve, e tiszta objectivitás, mely Szalay történetét jellemzi, talán gyengíti hatását. Ha az iró nem uralkodik annyira maga felett, és lángoló szeretetének, melylyel nemzete, s a gyűlöletnek, melylyel annak elnyomói iránt viseltetett, szabad tért en- > ged, s előadására meleg kedélyének gazdag kincseit önti el: müve szebb lehetne, de lenne-e hasznosabb ? — Fátyolt borítva a nemzet tévedéseire, s elhallgatva azt, mi elleneinek mentségül szolgálhat, a múltnak ragyogóbb képét állíthatta volna fely mely hazafiságunkat inkább kielégíthetné: de vajon elérte volna-e czélját, melyet munkájának előszavában kimond, s melynek minden más tekintetet alávetett ? i Szalay itt, mint egész életében, nem kereste a népszerűséget, s , midőn az végre őt kereste fel, s 1861-ben a főváros egyik kerülete egyhangúlag öt választá képviselőjének, a szerény férfiú csaknem meglepetve fogadta e megtiszteltetést, mely szivének jól esett. De tevékenységét ez sem szakítá félbe. Részt vévén az 1861-ki országgyűlés tanácskozásaiban, az iró sem vesztegelt, hanem, hogy a mulasztott időt helyrehozza, kettős erőfeszítéssel folytatá fáradságos munkáját, hisz neki dolgoznia kellett erősen, szakadatlanul, hogy a nagy feladatot, melyet magának kitűzött, bevégezze — hogy — éljen. Szalay szegény volt, s ámbár rendkívüli tehetségei mellett, s az állásban, melyet elfoglalt, csak tőle függött, hogy helyzetét megváltoztassa, szegény maradt. Mint kedélyes modorában egyszer mondá, ez volt az egyedüli luxus, melyet magának engedett. A férfi, ki egész életét hazája közügyeinek s a tudománynak szentelé, nem talált időt, hogy családjának jövőjéről gondoskodjék, s 50 éves korában az Akadémia titoknoki fizetéséből, és roszul díjazott, mert kevesektől vett munkáiból élt, csak a legnagyobb megerőltetéssel tartva felj üggetlenségét az által, hogy nagy munkáját félbesza- 1 kasztva, történeti tanulmányait adta ki, néha egyszerre öt sajtó alatt levő munkájának íveit javítgatá. Nem azért mondom ezt, hogy bárki ellen panaszt emeljek. Nincs okom reá! A fejedelem, ki Szalay halála után özvegyének és gyermekeinek nyugdijt rendelve, királyi hatalmának legszebb jogát, mely az érdem méltánylásában áll, oly nemesen gyakorolta, s a kegyelet által, melyet a nemzet történetirója iránt mutatott, csak azon reményeket erősítette meg, melylyel jövőnket személyével összekötjük. Az egyesek, kik a tiszteletet, melylyel a dicső férfiú iránt viseltetének, csaladja iránti részvétök által bizonyították be, az egész haza, mely halálának hírére gyászba öltözött: eléggé bizonyítják, hogy Szalay érdemei elismertettek, s ezek olyanok valának, melyeknek egyetlen jutalma csak a dicsőség lehet. Szalay vagyonbeli állapotáról soha nem szólt senkinek, s csak kevés meghitt barátai ismerék a gondok terhét, melyek vállaira nehezültek. De ha ez órában, melyet emlékének szenteltünk, dicsőségéről szóltam, miért hallgassam el az árt, melyen e dicsőség szereztetett ? S ha egész életét elmondottam, mért titkoljam azt, mi őt idő előtt sírjába vezeté, s csak egy sugárral több, mely uj fényt terjeszt alakja körül; miért ne mondjam el, hogy Szalay szegény volt! hacsak azért is, hogy korunkban, midim az anyagi haszonnak hódolnak annyian, s a siker, melyet egyesek a vagyonszerzésben előmutatnak, eltakar minden gyalázatot, meghajoljunk a nemesen viselt szegénység előtt, mely mindent csak magának köszön, s ha nehéz küzdelmei után sírjába szállt, egy nemzetet hágy adósául. Kétségtelen, hogy Szalay kora halálának oka a túlfeszített munka vala. — Már az Akadémia nagygyűlésén, midőn szónoklatával a közönséget utolszor ragadta el, magában hordá a betegség csiráit, melynek áldozata lett; de bár orvosai pihenést javasoltak, családja és barátai kérték, kinos fájdalmak között folytatá munkásságát, mig egy nehéz tél után végre ereje kifogyott, s érzé, hogy nem mehet tovább. Az orvosok fürdőt ajánlottak, javulást Ígértek, ő tudta, hogy a pálya végén áll, s midőn búcsút véve, utolszor találkozánk, azon meggyőződéssel szoritá kezemet, hogy többé nem látjuk egymást. Hosszasan szóltunk még egyszer a múltról. Feltételeiről beszélt, melyekkel az életbe lépett, s a czélokról, mikért küzdött, s melyeknek egy részét elérte. „Egy van, mi szivemnek jól esik — mondá, mielőtt távozott — az, hogy teljes meggyőződésem szerint a helyes úton jártam. Még sok dolgotok lesz, de erős hitem, hogy a nemzet el fogja érni az állást, melyen azt látni szerettem volna!" A jövőről kezdék beszélni, történetének tí-dik kötetéről, melyet ha majd egészsége helyre állt, őszkor bevégezhet. Ó egyideig hallgatott. „Orvosaim hosszú pihenést rendeltek — mondá végre fájdalmasan mosolyogva — hosszú pihenést, és tudod, hogy az orvosoknak engedelmeskedni kell." így váltunk el, s egy hónappal később e város közönsége sírjához kisérte öt. Egy évnél több mult el azóta. A meglepetés, melyet kitűnőbb embereknek halála, kiket még erejöknek teljében gondolánk, okoz; a hézag, mely, ha egy körünkből kilép, egyideig nem töltetik be; a fájdalom, mely — első pillanatban veszteségünket mindig nagyobbaknak tünteti föl: elvesztették hatásukat: de vajon van-e valaki, ki Szalayról most máskép Ítélne, mint akkor, mikor öt sírjához kisérték ? Mi, kik hozzá évekig közel álltunk, vagy azok, kik vele csak rövid ideig találkoztak, kik tevékenységét csak a közélet s az irodalom mezején, vagy a magánéletből ismerék. Van-e valaki, ki róla különbözőleg ítélne ?! Mint a tiszta ég, akár egy darabját, akár egész boltozatát lássuk, mint az öszhang, ha távolról vagy közelről halljuk, mint a napsugár, mely fényt és meleget terjeszt mindenre, mire hat: ilyen vala ö, tiszta, öszhangzó, világos és meleg. Jellemének nincsenek fényoldalai, egy egész az, eszményképe a becsületnek, férfiasságnak és jóságnak, melynek nagy, tisztán emberi erényei még azon fényes tehetségeket is háttérbe szorítják, melyek mindig csak ezen erények szolgálatában használtattak fel. Ha egy egész élet a haza szolgálatának szentelve, ha az érdem, hogy múltját ö ismertette meg nemzetével, s hogy azon irányt, melyen haladva, szebb jövőnket várjuk, öhirdeté először, ha a bátorság; melylyel meggyőződéseit kimondá, a kitartás, melylyel érttök küzdött, a hivség, melylyel hazájához ragaszkodott, jutalomra méltók: ugy tartsuk meleg emlékünkben a hazának e legjobb, e legnemesebb fiát, és tartsuk emlékünkben azt, mi életének végső kívánsága, végső reménye volt. A halál munkásságának közepette ragadta ki öt. Valamint nagy történeti munkája, melynek végső éveit szentelé, ugy a nagy mü, melyen az egész nemzettel együtt egész életén át dolgozott, melynek tervét kijelölte, melynek felépítésén fáradt, melyre gondolva, szívét remény és boldogság töltötte el: félbeszakítva áll. Fejezzük be! Pest. 1865. Nyomatott Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál.