Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 25. szám - Emlékbeszéd Szalay László fölött. A M. T. Akadémia 1865. dec. 11-dikén tartott közgyülésén olvasta Eötvös József báró

325 8 ha azoknak száma, kik az annyi visszatetszéssel fogadott elveket ma­gákéinak vallják, naponként szaporodott, s mindinkább terjedett a meggyőződés, hogy hazánk állami önállása nem a megyei rendszer, hanem csak független magyar kormány által biztosítható, s ha minden lépés, melyet a nemzet a haladás ösvényén tett, azon irányban történt, mely ellen előbb az összes közvélemény tiltakozott: ez kétségtelenül csak az ő tevékenységének és kitartásának vala köszönhető, melynek eredményeit egész nagyszerűségükben azonban csak az 1848-ki ese­mények mutatták meg. Mert midőn a nemzet, megszabadulva az akadályoktól, melyek óhajtásainak eddig útjában álltak, [szabadon határozhatott jövője felett s háromszázados küzdelmek után önállásának teljes birtokában látva magát, ennek biztositékait meggyőződése szerint választhatá magának: nem Szalay elvei voltak-e azok, melyeket egyhangúlag elfogadott, ugyanazon elvek, melyek néhány évvel ezelőtt az egész hazában visz­hangra alig találtak; s melyek most nem találtak ellenmondásra? Van e valaki, ki tagadja, ki csak kétségbe vonhatná, hogy a kormány fele­lősségének elve s a képviseleti rendszer az 1848-diki törvényekben ily szabatosan formulázva nem állitattattak volna fel, ha Szalay a nemze­tet ezen elvek elfogadására elő nem készíti, ha megyei szerkezetetünk s az egész kormányrendszer hiányait felfedezve, évekig tartó törekvé­seivel nem győzi meg arról, hogy az ujabb kor alkotmányos és socia­lis haladásaiban részt csak ugy vehetünk, ha azoknak föltételeit fo­gadjuk el. Kevesen voltak, kik a zajban, melylyel a nemzet uj állását el­foglalta, a szerény tudósról megemlékeztek, az élczekkel s gyanúsítá­sokkal, melyekkel a doctrinárius előbb illettetett, elhangzott neve is, és a tömeg tapsai között az ö élveinek mások ülték diadalát; de azt, hogy az 1848-diki törvényeknek, melyekhez a nemzet, mint uj arany­bullájához ragaszkodik, ő vetette meg alapjait; hogy a haza e nagy vívmányánál minden egyesek között neki köszön legtöbbet, ezen öntu­datot tőle nem veheté el senki, és ő keserűség nélkül engedó át mások­nak a babért, megelégedve az eredménynyel, mely mint akkor hittük, a hazának egy szebb jövőt biztosit. Es ha Szalay, midőn azt, mit előbb hosszú törekvéseknek biztos, de nehezen szerzendö jutalmának gondolt, oly egyszerre, csaknem küz­delem nélkül elérve látá, első pillanatban megdöbbent is : miért két­kedett volna a nagy átalakulás üdvös eredményein ? A sérelmek hosszú sora, mely nemzedékről nemzedékre szállva, arra kényszeritett, hogy egész tevékenységünket a múltnak orvoslására fordítsuk : nem volt-e végre befejezve i A nemzet önállása, melyért szá­zadokig küzdött s tanácskozott, nem volt-e végre biztosítva s ha jelen helyzetünkben még sok vala, mi a hazafiak vágyait nem elégitheté ki: nem volt-e most a haza sorsa saját kezünkbe adva ? azoknak kezébe, kik azt szereték s érte minden áldozatra készeknek érezték magukat ? A veszélyt, melylyel a birodalom többi részeiben uralkodó absolut kor­mányrendszer hazánk alkotmányosságát egykor fenyegeté, nem létezett többé s a nagy egységi mozgalom, mely egész Németországot lelkesité, biztosságot látszott nyújtani, hogy az unificatio utáni törekvés, mely az osztrák birodalomban a német császárság megszűntével kezdődött s nemzeti önállásunkat fenyegeté — ezentúl lehetetlenné vált. Szalay sokkal higadtabban itélt viszonyainkról, semhogy a ne­hézségek iránt magát ámította volna, melyek a hazát környezék. — Tudta, hogy az 1848-iki törvények csak elveket mondanak ki, melyek­nek üdvös eredményei alkalmazásuktól függnek; ismerte a törvények egyes hiányait, s hogy azok a nemzetet készületlenül találták, s ezért inkább egy szebb jövőnek zálogát látta bennök, melyet élvezni csak sok fáradság és áldozatok után fogunk, s melyet elökésziteni nemze­dékünk nehéz, de dicső feladata lesz; de mindez csak azon buzgalmat növelé, melylyel a hazában, mint az igazságügyi minisztérium egyik osztályfőnöke, a polgári törvények codificatióját készité elő, s később mint Magyarországnak követe a frankfurti nemzetgyűlésnél küldeté­sében eljárt, s a feladata, nagysága és nehézségei bizodalmát nem in­gathaták meg. Nem korunk feladata, hogy véleményt mondjon az események­ről, melyek oly dicső és oly szomorú emlékeket hagytak hazánkban. — Az egyeseknek hibáit és bűneit, az egész nemzet dicsőségét igazsá­gosan csak a jövő ítélheti meg. Minket, kik e korban éltünk, a barát­ság, melylyel egyesekhez viseltettünk, a szenvedély, melylyel a küz­delemben részt vevénk, a s fájdalom tulengedékenynyé és tulszigoruvá tesz egyesek iránt, és jobb, ha hallgatunk. Szalayt e nagy események a külföldön találták, még júniusban a magyar kormány által a frankfurti nemzetgyűlésre küldve, miután itt működésének tere elzáratott, hasonló kiküldetésben Párisba és Lon­donba ment, s így e szomorú időszakban a hazától távol volt, de csak hogy annál kinosabban érezze minden szenvedéseit. A hosszú bizonytalanság, az ellenkező hírek, a pillanatnyi öröm, mely az égig emel, s reá a kétségbeesés, mely talán egyiránt alaptalan, míg végre mindennek vége van, és tudjuk, hogy nincsen többé, mit ez­után veszthetünk. —• Szalay átszenvedte mindezt, s levelei, melyeket ez időszakban egy, szintén a külföldön tartózkodó barátjához irt, ele­venen ecsetelik a fájdalmat, mely nemes keblét dúlta. Kedélye természe­töl komor vala. Már első ifjúságában, mikor az élet mindenkinek mosolyog, ö annak komolyabb oldalát fogta fel, s bizodalmatlansággal lépett a világba; de tevékenysége kiragadta öt ezen állapotból, s mióta egy nagy czélt látott maga előtt, és törekvéseinek sikerét tapasztalá, közlékenynyé vált, s barátainak körében vidáman, néha maga is bá­mulatát fejezé ki az optimismus felett, melylyel a világot tekinteni kezdé. Most, midőn leszorítva a pályáról, minden reményei c roppant csalódással végződtek : ifjabb napjainak komor hangulata visszatért, s mindez sürü fátyolt borított kedélyére, sőt szellemei tehetségeire, s mi­dőn vele a zürichi tó partjain találkozám, hol hosszú vándorlások után családjával letelepedett, elijedtem a változáson, melyet egy év tett benne. Épen mert törekvéseiben az önzésnek része nem volt, mert a a közpályán soha személyes érdek vagy nagyravágyás nem vezette lépteit, s éveken át nagy czél felett, melynek élete szentelve vala, ma­gáról megfeledkezett, azért veszté el a czéllal mindenét, nem keresve és találva vigasztalást még azon öntudatban sem, melylyel mások fáj­dalmaikat enyhiték, hogy e szörnyű csapásnak nem ők okozói. Vájjon a haza kevésbé veszette-e el, mert vesztét más okozta, s vájjon kevésbbé fájnak-e sebei, ha a bűnnek súlya másokon fekszik is ? Es mondhatjuk-e csak azt is? A tömeg többnyire igazságtalan ítéletében, midőn egyes embereket istenesit s azt, min egy egész kor­szak dolgozott, egynek tulajdonítja: denemkevésbbó igazságtalan azon kárhoztatás is, melyet egész országok veszténél egy emberre mondunk. A bűnnek súlya egynél nagyobb lehet. Magas állásában kevésbé volt szabad csalódnia. Epen mert tudhatá, hogy a népszerűség azokat, ki­ket emel, többnyire elragadja, vigyázóbbnak kellett volna lennie. De vájjon a bűnnek terhe csak egy szerencsétlenen fekszik-e, s nem mindazokon, kik csalódásaiban osztoztak, kik azokat talán belát­ták, s a dagadó árnak, melylyel a közvélemény mindent elragadott, el­lentállni nem tudtak, s a nemzedék, mely a hazának bomlásánál jelen volt, felmentheti-e magát a vádtól melyet a jövő egyesek felett ki­mond ; fölmentheti-e magát főkép a kötelességtől, hogy mit halomra dönteni engedett, újra felépítse, s utódainak így adja át? Ezen gondolatok, melyeket Szalay a zürichi tó partján fel s alá járva, szivének keserűségében elmondott, foglalták el egész lelkét, a s fájdalom, mely tehetségeit lebilincselé, megfosztotta öt azon vigaszta­lástól is, melyet a munkában találhatott volna. „Tisztába kell jönni magammal; — így irt hozzám kevés héttel később, miután elváltunk, — „Egész erélylyel Schwendner tanulmá­nyozására vetéttem magamat, melyet az itteni könyvtárban találtam. Ho­zasd el Magyarországból Fejér codexét, s a mennyi könyvet szerez­hetsz, melyben történetünk forrásait találom, és küldd hozzám. Tanul­mányozni fogom nemzetünk történetét, hogy lássam: lehet-e még re­ménylenünk? A nemzetnek tulajdonai egy esemény által nem változ­katnak meg, s ezért egész múltja az, miben jövőjének kulcsát találhat­juk. Tudni akarom, mi vár reánk ? — hogy meggyőződve nemzetünk hivattatásáról, uj erővel fogjunk munkához, s elkövetett hibáinkat jóvá tegyük, vagy azon meggyőződéssel haljunk meg, hogy a magyarnak ugy sincs mit keresnie a világon." S e határozatával egész élete uj irányt vett. Nem tdományos kíváncsiságának kielégítését, nem irodalmi ba­bérokat, — ő a történetben csak nemzetét kereste, s ennek múltja meghozá szivének a vigasztalást, melyet a jelenben nem találhatott. Távol a hazától, családján kivül elkölönözve minden társaságtól, egészen tanulmányainak élt. Átkutatva újra a forrásokat, melyekkel ifjú korában Horváth István vezetése alatt ismerkedett meg, felkeresve mit a szt.-gali kolostor s a zürichi egyetem könyvtáraiban ide vonat­kozót talált; s minél inkább elmélyedett tanulmányaiban, az érdekkel a mult iránt, nöttön nőtt bizodalma a jövőhöz. A szeretet, melylyel nemzetéhez viseltetett, nem zavarta meg íté­letét, s önámitás nélkül ismeré fel a hibákat, melyekből szenvedéseink eredtek, s melyek, mert mindig visszatérnek, a nemzet jelleme kifo­lyásainak látszanak. De ha a hibáknak daczára a nemzet egy ezreden át fentartotta magát, ha a nagy sikon. mely a nyugat s keletnek hatá­rain előbb a népek küzdteréül szolgált, hont alapítani képes volt, me­lyet, a legkedvezöttenebb körülmények között, csaknem folytonos megtámadások ellen, megvédeni tudott; ha tisztán fenntartva nemzeti­ségének jellemét, az európai népek küzdelmeiben dicsőséges részt vett; ha többször legyőzve, csaknem megsemmisítve a küzdelemben, újra feltámadt régi alakjában, nem alázva meg a szolgaság által, me­lyet tűrt, de soha el nem fogadott: e nemzet Isten után nem magának köszönheti-e ezt is ? azon önbizalomnak, mely azt kedvező pillanatok­ban néha veszélybe hozá, de nem hagyá el soha a sors legnehezebb megpróbáltatása között, nem köszöni-e egész jellemének, mely hajlani nem tud, de az aranynak azon másik tulajdonával bir, hogy a mocsár között a rozsda nem emészti fel. Vájjon, ha a nemzet múltját tanulmányozzuk, — nem Nagy La­jos és Mátyás fényes korszakát, melyben hazafiságunk gyönyörködik, s melyhez hasonlók más nemzetek történetében is előfordulnak, s néha csak kedvező körülmények, vagy az ellenek gyengeségének eredmé­nyei, — de tanulmányozzuk azon zord időt, melyben másfél századig török járom nehezedett hazánkra, s a nép szebb idejéből csak szétté­pett zászlóját tartva meg, honának romjait barátai és ellenségei ellen egyszerre védelmezé, s polgári és vallásos szabadságáért egy időben vérezett; ha egész történetünkön végig megyünk, mely mint egy ne­héz vihar vonul el felettünk, villámokhoz hasonló fényes pillanatokkal, hogy a ború, mely azokat követé, annál sötétebb legyen, s melynek lefolyása alatt a nemzet mindent veszített, mindenről lemondott, — csak azon meggyőződésről nem, hogy a szabadság, melyet az ősök a pusztaszeri szerződésben megállapítottak, a magyarnak elidegeníthet­lenjoga marad; ha a legújabb időkig érünk, hol az erőtlenségnek elég jeleit találjuk talán, de a rothadásnak sehol: —van-e okunk két­kedni jövőnkön ? Szalay meg vala győződve, hogy nincs, és szivét boldogság

Next

/
Thumbnails
Contents