Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 21. szám - A nemzetiségi kérdés Magyarországban; szerb szempontból

281 a linzi kormánybiztos tiltakozásszerű nyilatkozatával főnöke értelmében cselekedett volna, a mire egyebek közt már az is mutat, hogy Bécsben hasonló tiltakozás a helytartó részéről nem történt. A mi már most az első országgyűlési határozat gyakorlati eredményét illeti, ezt legalább a fődologra nézve meglehetős biztossággal előreláthatni. Tüzetesen fognak fejtegettetni mindazon kifogások, miket az alkotmányosság szempontjából a septemberi cselekmény ellen tenni lehet, az ostor végét pedig azon kijelentés fogja képezni, hogy az alkotmány csak a birodalmi tanácscsal és a birodalmi tanács által módosítható. Vajon egyszerű határozat vagy felirat alakjában fogják-e ezt kimondani, ez a többség hangulatától fog függni, mely a különböző országgyűléseken különböző leend. Azok közt, a kik e tervet elŐkészíték, csak annyi lőn már előre is megállapítva, hogy mind az indítvány indokolásában, mind a bizottmány jelentésében és az azt követendő vitában kerülni kell mindent, a mi Magyarországot sérthetné és a magyar szabadelvűekkel való egyezkedést nehezíthetné. Kuranda urnák egyébiránt nincs oka, annyira büszkélkedni abban, hogy a német követek oly jól őrizték meg a „titkot"; hisz a tisztelt ur nem csak követ, hanem hírlapíró is és mint ilyen nem lehet, hogy ne tudná, miszerint az oly jól őrizett titokról a verebek már hetek óta csiripolnak a journalistika összes fedelein, egyebek közt azon is, a mely alatt e sorok megjelennek. De még amúgy sem mondhatni, hogy ezzel a határozattal valami nagyon czélszerűt tettek volna a német alkotmányosak, mert épen e minőségükben nem kívánhatnak a kormánytól egyebet, mint hogy ez a majoritással egyetértésben legyen. A majoritást pedig néma tiltakozó németek fogják képezni. Nem szólva a birodalom keleti feléről, hol a septemberi tény, legalább lényegét illetőleg, általános helyeslésre talált, Galiczia és a vegyes nemzetiségű országgyűlések hálafeliratokat indítványoznak ugyanazon cselekvésért, mely ellen a centralisták és az autonomisták tiltakoznak és a kormány bátran mondhatja, hogy az összes birodalom öthatodrésze e kérdésben mellette áll és legfölebb egy hatodrész ellene. A lelépett minisztérium alatt épen megfordítva állott a dolog és e különbségben a mostani kabinet — méltán — nem vereséget, hanem diadalt fog látni. Egyébiránt be kell várni, mily alakban fog ama tiltakozás a vita alól kikerülni. E tekintetben némi előizt kaphattak az urak már tegnap is, midőn Schmerling lovag, kit valóban senki sem fog a februári alkotmány ellenségének tartani, az indítvány ellen szavazott; ő excja nyilván nem tartá czélszertínek, ellenzékre kelni oly kormány ellen, melyet ő kitűnő állásban szolgál. Ha pedig efféle tekintetek még ily magas állású hivatalnoknál is ennyi sulylyal birnak, mennyivel több nyomatékuk leend azon alsóbb rangú hivatalnokok szeme előtt, kik nagy számmal ülnek az országgyűlési székeken és a kik az úgynevezett német pártnak nem csekély részét képezik. Előrelátható, hogy ezek mohón fognak megragadni minden amendement-ot, mely az óvástétel hegyét tompítani alkalmas, hogy igy sem előbbi elvtársaik, sem pedig a kormány ellen ne vétsenek és a kecskét megmentsék, a nélkül hogy a káposzta elveszne. Ismétlem egyébiránt, hogy ezen kis epizoda elmultával az országgyűléseknek nem fog többé alkalom adatni, közjogi kérdésekkel foglalkozni, hanem igenis azon gyakorlati jelentőségű előterjeszt vény ékkel, miket a kormány feles számmal készített elő számukra. Nem volnánk azonban hű chronisták, ha azt akarnók állítani, miszerint az országgyűlések megnyittatása az egyetlen tárgy volna, mely e héten a közvéleményt érdekelte. Ezek mellett, sőt majdnem azt lehetne mondani, ezek fölött a külügyi kérdés, nevezetesen a Poroszországgal való viszony áll, mely főleg magasabb köreinket komolyan foglalkoztatja. Különös sensátiót okozott e körökben egy berlini félhivatalos közlönyben megjelent czikk, melyről itteni avatott körökben azt akarják tudni, hogy közvetlenül Bismarck gróf tollából folyt. A „P. Hetilap" augustus 14-ki számában — a porosz-osztrák viszonyról szólva — ezt irtuk : „meglehet, hogy itt (Bécsben) húzni halogatni szeretnék az eldöntést, mindaddig, mig a birodalom belül rendezve leend, de arra is el kell készülni, hogy a ravasz ellen az osztrák államférfiak szándékán keresztül pillantván , talán épen azért fogja siettetni a válságot, mert rá nézve nem kívánatos, hogy a döntő pillanatban Ausztria, belsejében erősödötten, álljon vele szemben." Bismarck ur pedig, vagy legalább az ő legmeghittebb közlönye most ezt írja: „kérdenünk kell: vajon Ausztria tán arra akarná-e felhasználni a mostani szünetet, hogy jövőbeli ellenállásra erőt gyűjtsön." És e kérdésre a szokott hírlapírói modortól annyira eltérő módon, oly megdöbbentő önbizottsággal s határozottsággal felel ama félhivatalos czikk, hogy magunk is legalább valószínűnek tartjuk, miszerint annak irója nem a journalistika körében keresendő. Csak is egy Bismarck, kinek e tekintetben oly bő tapasztalásai vannak, állíthatja oda annyi éllel és merészséggel azt a tételt, hogy épen a conservativ minisztériumok nem nyújtanak semmi kezességet forradalmi politika ellen ; csak ő mondhatja ki, a mit mások legfölebb titkos gondolatként velejökbe zárnak, hogy liberális miniszterek nem a cselekvés emberei, mert ha cselekedni akarnának is, nem találnak bizalomra (hol? ennek megjelölését még Bismarck ur is fölöslegesnek tartotta), hogy conservativ minisztérium nemcsak a tények egész területe felett uralkodik, hanem a phrásisok összes kincse is áll rendelkezésére, lehetségében állván, szükség esetén még a legszélső phrásist is felkapni, a nélkül, hogy ujjait megégetné; conservativ minisztériumok tehát kiszámithatlanok és a legvakmerőbb meglépésekre is képesek. Az olvasó komoly figyelmébe ajánljuk e tételeket és ha azoknak fenekére száll, nemcsak azt fogja találni, hogy azok — sajnos -- nagyon is igazak, hanem velünk együtt azon véleményen is leend, miszerint ily hangon Bismarckon kivül senki sem merne szólni. A mit a porosz félhivatalos közlöny ezután még az osztrák politika czéljairól mond, az részben nem uj, de mind a mi nálunk elszórtan, több kevesebb félénkséggel és ezért — mert a félelem mindig kerülni szokta a kását — hosszadalmasan is előadatott, az ottan egymás mellé állítva, mintegy rendszeresítve és oly vakító világításban tüntettetik fel, hogy bátran mondhatni, miszerint ennél nevezetesebb jellemzése még nem adatott annak , a mit az osztrák kormány akar vagy a mit legalább észszerűen akarnia kellene. Az osztrák kérdésnek e szerint három csúcsa volna: magyar, olasz és német. A magyar rész csak ugy oldható meg, ha Budapest oly parlamentáris ország fővárosává tétetik, mely Magyarországot, Erdélyt és Horvátországot magába zárja. Az olasz rész az olasz királysággal való egyezkedésre szorítja Ausztriát. „Akkor csak a birodalom német részei maradnának még, melyek teljesen elszigetelten állnának, ha azon merészség által, mely forradalmi hangulatú időkben a legfőbb törvényt képezi, német-hegemóniai eszmék alapjává nem tétetnek." Ezek tehát a czélok, mik felé a conservativ osztrák minisztériumnak — Bismarck ur felfogása szerint — törekednie kell, ha hajótörést nem akar szenvedni. Meg kell adni a porosz miniszterelnöknek , hogy ő éles szemmel hatol keresztül Ausztria helyzetén és ha az osztrák államférfiak a lefolyt 17 év alatt ezen éles látásnak, ezen józan felfogásnak akárcsak parányi részével birnak, a birodalom soha nem juthatott volna oly helyzetbe, mint a milyenből most minden áron kibontakozni törekszik. A mostani miniszterekről jobbat szeretünk föltenni. Reméljük, hogy nincs szükségtik rá „ab hoste doceri", de ha mégis volna, legalább nem fogják szégyennek tartani, e tanulságot elfogadni és hasznosítani. Figyelemreméltó egyébiránt, hogy semmiképen nem akarnak elnémulni azon hírek, melyek az osztrák kormány keblében létező vélemény-különbségekről szólnak és Belcredi grófot mind a kül- mind a belpolitika terén a „magyar" államférfiak ellenlábasaként tüntetik elő. A Kreuzzeitung egyik bécsi levelezője, a kiről tudva van, hogy nagyon közel áll a „ Vaterland" és az államminiszter pártjához, határozottan kimondja, miszerint a magyar államférfiak, nevezetesen Poroszország irányában oly politikát ajánlanak, a milyennek körvonalait Bismarck ur fenemlített czikkében is feltaláljuk, mig Belcredi gróf a porosz-osztrák szövetség fentartása mellett buzgólkodik. Mintegy diadalmaskodva teszi hozzá aztán