Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 3. szám - Az Akadémia két halottja

33 kei napról napra fontosabb szerepet játszanak, nemcsak önmagokért, hanem egyszersmind azért, mert ezen érdekek ápolása szolgáltatja a szellemi haladásra megkívántató eszközöket is. Ez anyagi érdekek ápolása csak békés, fokonkénti fejlődés mellett lehetséges és igy minden ugrással — akár le- akár felfelé — ellentétben áll. Oda jutottunk, hogy a népek már csak azt támogatják, a mi heves megrázkodások nélkül kivihető és feltartózhatlanul ugyan, de józan mérséklettel és a heves eruptiók nélkül elérhetőnek higgadt megfontolásával törekszenek eszményeik felé közeledni. Szeretik ideáljaikat, de cserben hagyják az ideálistákat. Korunk történetében talán nincs sympathetikusabb tünemény ama „caprerai remetédnél, ki nagyszerű önfeláldozással egész életét egy szép, de távol eszménv valósításának szenteli; a hol nemes alakja megjelen, a hálás nép ujjongva üdvözli, mint az önzéstelen hazafiasság megtestesülését, de vérében hagyta fekünni Aspromonte mellett a hőst, ki a reális viszonyok számbavétele nélkül kisérlé meg magasztos czéljai mellett sikra szállni. Ha ez történhetett oly emberen, a ki a fenálló viszonyokat a népek szabadsága érdekében akarta felforgatni, miképen gondolható, hogy nagyobb sikerrel dicsekedhetnének azok, a kik a felforgatást ellenkező irányban és az emberiség elnyomása érdekében akarnák megpróbálni ? Ha a népek józan többsége nem engedi, saját érdekében aj'óvöt " anticipálni, mikép engedné meg, saját érdeke ellen a multat' restaurálni! f Mig államok és népek létezni fognak, mindig lesznek forradalmárok és reactionáriusok, miként minden előre mozgó nagy csapatnál vannak olyanok, a kik türelmetlenül előre rohannak vagy kedvetlenül hátra maradnak. De az előcsapatok egymaguk még soha és sehol nemj nyerték meg a főcsatát, hanem az eldöntő küzdelem pillanatában megálltak, mig a had zöme utolérte Őket, vagy ők vonultak vissza amazokhoz. És szintúgy az utócsapat még soha nem állított meg serget, hanem több kevesebb ideig tartó makacsság után az elvágatás veszélyét egyre növekedni látván, végre megkettőztetett léptekkel sietett a főhad után. Ez az, a mi bennünket megnyugtat és a minél fogva cseppet se félünk azon rémtől, melyet ó-conservatismusnak, feudalizmusnak, reactiónak vagy Isten tudja még minek nem neveznek. Ezeket egész általánosságban és nem épenThun grófra vonatkozólag mondjuk, kiről még ellenei is kénytelenek bevallani, hogy szellemdús, alaposan mívelt és következetes államférfi. Hogy mi ő vele vagy pártjával rokonszenveznénk, ez oly állítás, melyet nincs okunk, „indignátióval" visszautasítani, de melyet kellő értékére le kell szállítanunk. műnyelvünk megalapítójának hamvai nyugszanak. Pedig ugy van. Tu- | dományos műnyelvünk első, rendszeres fejlesztése, bánhatós és módo- I sítható, rövid és szabatos műszók alkotása, szóval nyelvünknek a tudo- i mányos használatra teljesen alkalmassá tétele az ö elvítázhatlan érdeme; s igaza van Toldynak, midőn azt mondja, hogy a nemzetet jól írni Révai tanította, szépen Kazinczy, mü.szabatosan Bugát. J 1824-ben az orvosi egyetemhez rendes tanárrá neveztetvén ki, üdvös újításait nem csak az irodalomban, hanem mindjárt az életben is meghonosíthatta, mit 1848-ig tartott tanári pályáján ernyedetlen buzgósággal és kitűnő hatással tett is. A magyar egyéniséget még külsőségekben is iparkodott megőrizni, s nem csak az első magyar orvosi folyóiratot indította meg (az Orvosi Tőrt), hanem ö volt az első orvostanár is, ki bajuszt merészelt viselni. Természettudományi haladásunk előmozdításában még az a nagy érdeme is van, hogy ö indítványozta és alapította meg a jelenleg is virágzó M. K. Természettudományi Társulatot. Fő érdeme azonban, mint már érintettük, a magyar műnyelv körül öszpontosúl, melynek megalapításához orvostanári működésén s orvosi szakmunkák közrebocsátásán kivül, főleg mint szótáriró járult: részt vett nevezetesen a M. Akadémia zsebszótára szerkesztésében, 1843-ban pedig Természettudományi szóhalmazát adta ki. Merészsége és szerencséje a szóalkotásban túlságokra is ragadta, s különösen a Szócsínta.n (a mi alatt a szócsinálás tanát érti) gúnyzáport zúdított fejére; de tévedései nem csökkentik valódi érdemét, a mely elég nagy arra nézve, hogy a nemzet mellette amazokat elfelejtse. Bugát 1849-ben az ország főorvosa lett, 1850-ben elvesztette tanári állomását s azóta elvonultan, csak tudományos foglalkozásainak élt. Meg kell nyugodnunk az isten végzéseiben, és fájdalmunk enyhébb alakot is ölt, midőn oly férfi száll a sirba, mint a kiről imént emlékeztünk, a ki tehetségeit, hosszú pályáján, teljes mértékben kifejthette. De nehezebb a megnyugvás és nagyobb a fájdalom, midőn oly lángot Mi Thun gróffal, illetőleg a „Vaterland" pártjával nem egy pontban találkozunk a kritika terén, mivel közös kritikánk tárgya oly hibákkal bir, miket minden elfogulatlan politikusnak be kell látnia. így teljesen egyetértünk a „Vaterland" pártjával arra nézve, hogy Ausztria országait és népeit nem szabad és nem lehet atomistikus elemekre szétbontani és aztán ezen elemekből úgyszólván arithmetikai műtét alapján valami parlamentáris képviseletet alakítani,* — egyetértünk vele abban is, hogy a helyesen definiált egység, melynek létrehozásában századok fáradoztak, szem elől nem tévesztendő fontos tekintet ugyan, de nem az egyedüli tekintet , mely a külön viszonyok, az adott historico-politikai egyéniségek számbavételét mellőzhetővé tenné; szóval egyetértünk vele az eddig követett rendszer elitélésében • — de határozott elleneiként lépnénk fel, ha a középkori társadalomnak megfelelő organisátióban akarná fellelni a jelenkor bajai orvoslását, mert az ily szervezetnek ugyanazon hibája volna, melylyel a februári mú' birt, hogy t. i. formát állít fel, mely más időhez, más viszonyokhoz van alkalmazva, melybe azonban a reális jelent beszorítani nem lehet. A középkori társadalom csak oly kevéssé létezik ma, a mint nem létezik Ausztriában azon nemzetiségileg s történetileg nivellált néptömb, mely talán a februári alkotmány mellett is részesülhetne a szabadság áldásaiban. Ez utóbbit, sajnos, még most sem látják át a bécsi centralisták, ők még most is a februári mű életrevalósága, kivihetősége mellett küzdenek. mig a Thunféle párt eddig legalább még nem lépett fel határozottan oly tervvel, mely a középkori organisatió felelevenítésére irányzott szándékot elárulná, hanem egyelőre jobbadán a kritika terén mozog. Innen van az, hogy mig a centralisták ellenében határozottan visszautasító állást kell elfoglalnunk, a ,, Vaterland" politikusaival a kritika terén nem egyszer karöltve járhatunk; de azért amazoknak szabadelvüségét csak ugy tiszteljük, a mily erélyesen küzdenénk az utóbbiak reactiós velleitásai ellen, mihelyt ezek megmarkolható alakot öltendtek. Sajnálandó e mellett csak az, hogy újból meg kell győződnünk, miszerint a történetből — még a legközelebbi és saját szemünk láttára lepergett multunk történetéből is —nemcsak a kormányok nem okulnak, hanem sokszor a politikai pártok sem. Az imént befejezett négy évi korszak kormányférfiai már 186 l-ben tudhatták volna, hogy a mit nálunk haditörvényszékek , jószág-elkobzások és a Bach-huszárok egész ármádiája segélyével nem lehetett kivinni. hogy ezt a szaöadsdg utján és ennek bármi kis mértéke mellett annnl kevésbbé lehetend elérni. A mit a kínpadon nem vallott a martyr, hogy fogná | látunk kialudni, mely — az emberi élet középidejét tekintve — még I sokáig loboghatott volna. S egy ilyen láng aludt ki Torkos Sándorban. Iktatóként volt alkalmazva a soproni váltótörvényszéknél, s hivatalos elfoglaltatásán kivül minden erejét a magyar nyelvtudomány gyarapításának szentelte. Az Akadémia figyelmét először a göcseji nyelvjárásról irt értekezésével költötte föl, melyben már érinti azon* későbbi czikkeiben tüzetesebben megvilágított körülményt, hogy a magyar ige egyszerű szenvedő alakja kiveszőben van s a nyugati nyelvek módjára segédigéhez támaszkodó összetett alakot kezd fölvenni. Torkos Sándor egyik legélesebb szemű, legképzettebb, legszorgalmatosabb nyelvészünk volt, és vizsgálatait a nyelvnek nem csupán nyelv-, hanem széptani oldalára is kiterjesztette, mint ezt például az Ország 1863-dik évi folyamában megjelent nagybecsű értekezése: „ A. maccaronismus a magyar irodalomban," bizonyítja. Sőt költői lelke is volt, s hagyománya között egy befejezett színműre akadtak, melylyel az Akadémia legközelebbi drámaversenyén pályázni szándékozott s melyet hátramaradt családja, reméljük, e versenyre be is fog nyújtani. Kora halálát lelki megerőltetés okozta. Még az éjjeli pihenéstől is megfosztotta magát, csakhogy minden perczét kedves tanulmányainak áldozhassa. Egy pár nappal halála előtt — melyet akkor senki sem gyanított — hivatalos szobájában ájultan összerogyott s többé nem tért magához. Halála az erős lélek diadala volt a gyönge test fölött, és öt a martyrok sorába emeli. Mert ha martyr az, ki nagy és igaz eszméért áldozza éltét, bizonyára Torkos Sándor is martyr: nem olyan martyr ugyan, kit nyilvános téren külső hatalom végeztet ki, hanem a ki elzárkózva, csöndesen, maga itéli el magát s maga hajtja végre magán a halálos ítéletet; nem a vallás vagy polgári szabadság martyrja, hanem a tudományé, mely a vallás és szabadság édes testvére.