Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 10. szám

122 becsületes, értelmes gazdák, mint választott bírák által. Legyünk jóban, roszban összetartok, mert az egyetértésben fekszik ugy egyeseknek, mint az egész polgári társadalomnak legfőbb ereje. A hosszasb czikkböl az tűnik ki, hogy az ottani köznép közt még elég az elfogultság e kérdésre nézve, s ha egyes pontjain fel is lehetne akadni, annál becsülendöbb a lap iparkodása, melylyel a téves nézeteket tisztázni, az elfogult népet rendre, takarékosságra, munkásságra buzdítani törekszik. Bécsi levelek. Bécs, sep. 2. A ki a mai időben valamely nagyobb állam kormányán áll, annak — akarva nem akarva — a közvélemény és ennek közlönyei irányában határozott állást [kell foglalnia. Egyik magyar államférfi, ki még az úgynevezett régi iskolához tartozik, valami 15 év eló'tt azt irta ugyan, hogy ő nem látja át, miért kelljen neki tekintettel lenni valami korlátolt eszű, vagy gonosz jellemű embernek véleményére, ha ezen embernek történetesen alkalma van, a maga véleményét kinyomatni. Tökéletesen igaza van ö exjának; neki ezen egyes ember véleményére nem kell tekintettel lenni, de innen nem következik az, hogy még a mivelt és jóakaratú publicista nézeteivel is amúgy en bagatelle kelljen bánni; mindenek előtt pedig ő nagyméltóságának egy nagyszerű és fontos felfedezésre volna szüksége, mellyel eddig még nem dicsekedhetünk. T. i. fel kellene fedezni oly eszközt, mely által a nagy közönséget is el lehessen tiltani attól, hogy Ő e tekintetben más nézeten ne legyen, mint Ő exája, azaz, mely által azon kicsinylő véleményt a napi sajtó iránt általánossá lehessen tenni; mert hogy milliók hangulatát nem lehet ignorálni, még azok előtt is világos, kik de haut en bas szólnak az egyes iróról. A mig tehát az emiitett csodaszer n incs felfedezve és a sajtó közlönyei hatással vannak a közhangulatra, mindaddig e közlönyök magatartása kell, hogy fontos tényezőt képezzen a gyakorlati államférfi számításaiban. — Eszünk ágában sincs ezzel azt állítani, hogy a kormányon álló személyiségek a nagyon is ingadozó közvéleménynek feltétlenül hódolni, |hogy közlönyei minden kivánatát rögtön teljesíteni kötelesek. Mondtuk, nem követelünk egyebet, mint határozott állást; mert ezt, még ha ellenséges is, inkább tűrik el, mint az ignorálást, a néma passivitást. Bismarck úrról valóban senki nem mondhatja, hogy a közvéleménynek udvarol, sőt ellenkezőleg, oda vetette neki a keztytít, azt mondván: tudom, hogy a többség ezt meg ezt kívánja, hanem azért — tessék ne tessék [— én mégis az ellenkezőt teszem! Ez aztán a világos positió ; kiki tudja, hányadán van e férfival, és ellenei nyílt, becsületes harczot vívhatnak ellene. Az uj — nem sokára már csak szokásból fogjuk újnak nevezni — az uj osztrák kormány, ugylátszik, nem emlékezett meg az imént mondottakról és ezen mulasztás következményeit már is megérzi. A bécsi lapok többsége — és nem lehet elégszer ismételni, hogy a Lajtán innen csakugyan a hírlapok csinálják eddigelé a közvéleményt — napról napra hevesbülő támadásokkal rohanja meg a kormányt és tele marokkal hinti a kedélyekbe a bizalmatlanság magvát. Annak idején beáll majd a kikelet és nem hisszük, hogy az nagyon örvendetes leend. Ha a kormány eddigi hallgatását folytatná és e nyilatkozatokat még tovább ignorálná, jót állhatni róla, hogy a bizalmatlanság mindig mélyebbre fogja magát befészkelni és többé talán ki "sem lehetend azt irtani. De ha arra a szerencsétlen gondolatra vetemednének az urak, hogy hiszen nem szükség mind ezt tűrni, hiszen ott van az államügyész, ott van a sajtótörvény a hires novellával, ezzel pedig iögtön véget lehet vetni a vásárnak: ezzel még inkább rontatnék el a dolog. Mert centralista barátink várva várnak, habár csak egy kis, piczinke sajtóperre , hogy aztán unisono kiálthassák: lám, ott a pünkösdi királyság! meddig tartott az általatok magasztalt sajtószabadság? hol van az uj kormánynak azon erkölcsi ereje, melyről annyit beszéltelek, midőn ennek is az elkobzás, a bebörtönözés anyagi eszközeihez kell folyamodnia? Azonkívül, — ezt a lelépett kormány története mutatja, — a sajtónak ily eszközökkel üldözése, sikamlós térre vezet, a hol majdnem lehetetlen a megállapodás. A lesújtott irónak, vagy lapnak, védelmére kel minden elvtársa; a megtámadások többé nem oly nyíltak, de annál harapósabbak és veszélyesebbek ; a közönség hozzászokik a sorok közt olvasni és onnan a rejtett czélzásokat kikeresni; — a kinek ez sikerül, az büszkélkedik saját esze élében, és, hogy e mulatságot minél sűrűbben élvezhesse, oda fordul, a hol legnagyobb tökélyben gyakorolják azt a mesterséget, a legcsipősebb megjegyzéseket a legártatlanabb formába öltöztetni. így gyarapodik épen a legepésebb lapok közönsége; a kormány, mely eleinte talán csak ijeszteni akart, most igazán önvédelme érdekében kénytelen a repressio utján mindig tovább menni, és végre oly pontra jut, hogy elleneit nem tette ugyan árthatlanokká, de barátjaira nézve lehetlenné tette, hogy önbecsmérlés nélkül emelhessenek mellette szót. — Valameddig tehát a kormány, határozott fellépés által nem oszlatja el a bizalmatlanságot, addig a megtámadásokat némán tűrni, reá nézve szintoly veszélyes dolog, mint azokat üldözni. De hát mitévő legyen a kormány, miután előleges programmot, épen közvetítő természeténél fogva nem lehet felállítania? Nézzük csak röviden, miként fejlődött a most oly hangosan nyilvánuló ellenséges indulat, midőn Schnierling kormánya megbukott, valóban nem sok könyet hullattak utána és csak a par excellence centralisták viseltek érette gyászt, melylyel a nagy közönség csak oly keveset törődött, mint azzal a fekete patyolattal, mely valamely elszenderült reusz-greitz-lobensteini herczegért, a katonatisztek kabátján lógg. Átlátta kiki, hogy a februári alkotmány nem maradhat olyan, a milyen, és azért nem ezen külön alkotmányt , hanem általában csak az alkotmányosság elvét kívánták fentartani. Ekkor megjelent Belcredi körlevele, melyben sok szép dolog mellett, az alkotmányos elvről mindazáltal nem vala szó. Mi részünkről ezt természetesnek találtuk, de a centralisták mindjárt a maguk malmára hajtották ezt a vizet, és a közönségnek általánosan alkotmányos indulatát, már is a maguk külön czéljai felé kezdték terelni. Következett aztán a budget-bizottmányra vonatkozó jelentés; az „alkotmányos" szónak ismét semmi nyoma, — uj nyil a centralisták tegze számára! Most a közönség már is gyanakodóvá lett, látván, hogy az uj kormány az „alkotmányosság" szótól majdnem ugy riad vissza, miként Mephisto a szentelt jeltől, mely alatt semmi áron nem akar elhaladni. Ismételjük, és annak idején e helyen is kimondtuk, hogy mi részünkről feleslegesnek tartanók, ha a kormány minden perczben megesküdnék rá, hogy alkotmányos akar lenni és maradni. De a növekedő bizalmatlansággal szemben, köteles* séggé vált a megnyugtatás, mely elébb fölöslegesnek látszhatott. Még a legjobb barátok közt is -— pedig az uj kormány és az osztrák népek közt, eddig legalább ilynemű viszony nem létez — még a legjobb barátok közt is, kik különben magától érthető dolognak tekintik a különös jó szándékot, néha néha szükségessé válik a megnyugtató szó annak ré? széről, a ki szándékait a másik által félreértetni látja. E megnyugtató szót — igazán csak egy szó volt, mit kívántak — a kormány nem mondá ki és hallgatása megszilárditá azon hitet, hogy az urak nem akarnak „alkotmányosan" kormányozni. Aztán felmerültek a sokat emlegetett hivatalnok-trifoliumra vonatkozó hirek és nem természetes dolog-e, hogy az absolutismus eszközeinek fellépésében, magának az absolutismusnak előjelét látta a közönség ? Lehetetlen, hogy a miniszterek ne tudták volna, mily kellemetlen sensátiót okoztak ama hirek, de egy árva szavuk sem volt azoknak megczáfolására és a bécsiek, szokásuk szerint igen maró élczet hoztak forgalomba, az épen most útban levő Bach báró bagágéjáról, melyet itt ismételni nem lehet. Ily előzmények után lépett fel az erdélyi kérdés és egyedül a már létező kedvetlenség és bizalmatlanság tette lehetségessé, hogy egy pár centralista kolompos oly térre vihette e kérdést, a hová nem való, és hogy eszközül használják fel oly czél érdekében, melylyel az unió ügye alig áll távol összeköttetésben. Álljunk