Polgári jog, 1938 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 9. szám - Magánvégrendelet - közvégrendelet

480 más, mint az. hogy a végrendeletet készítő személy tényleg az volt-e akinek magát megnevezte, amiben pedig csalás, különösen akkor, ha a végrendelkező írni is tud. alig fordulhat elő. de ha a végrendelkező valakit megtéveszteni kiván. épp úgy megtévesztheti az egyik személyt, mint a másikat. Dacára idevonatkozó határozatoknak, nem tudom helyesnek tartani, jobban mondva akként értelmezni a törvényt, hogy a közvégrendelet tanúinak nem szükséges ugyanolyan képességgel birniok mint a magánvégrendelet tanúinak a személyazonosság igazolása tekintetében. Ugyanis a közjegyzői rendtartás 70. §-a szerint „a közjegyző, ha az előtte tárgyaló feleket személyesen nem ismeri, azok azonosságáról magának két. előtte ismert tanú, vagy egyéb teljes hitelt érdemlő adatok által meggyőződni köteles." A közjegyzői rendtartás 82. §-a és az 1876. évi XVI. t.-c. 21. §-a értelmében a közvégrendelet készítése alkalmával az idézett szakasz irányadó. Már pedig az említett törvényi rendelkezés szerint két ismert tanú kijelentéséből a közjegyző meggyőződést szerezhet a végrendelkező személyazonosságáról. Ha pedig a törvény szerint ebből, vagy egyéb hiteltérdemlő adatokból a személyazonosságról meggyőződés szerezhető, akkor a közjegyző nyilvánvalóan képességgel is bir annak igazolására, hogy a végrendelkező személyében csalás, vagy tévedés nem történt és pedig azért, mert a meggyőződés szó magában foglalja azt. hogy félrevezetés nem történt s ennek folytán a képességet is. hogy ezután a közjegyző is bizonyíthassa, hogy a végrendeletet készíttető személy az volt, akinek magát nevezte. Nem lehet fennakadni azon, hogy van-e árnyalati differencia a fogalmak közt. melyeket a két kifejezés magában foglal, mert hiszen a törvényhozó is nyilvánvalóan oly meggyőződésre gondolt, mely a tévedést (tényről lévén szó és nem vala minek az értelmezéséről) kizárja. Megjegyezni kívánom, hogy a C. I. 4491/1929. számú határozat is már hasonló álláspontot foglalt el. mint a most hozott ítélet és annak indokolásával megerősítve látom fentebbi okfejtésemet. Ugyanis ez az ítélet az 1876: XVT. t.-c. 3. §-ának értelmezése tekintetében azt mondja, hogy ez a szakasz azt jelenti, „hogy a végrendeleti tanuk csak oly személyek lehetnek, akiknek mindegyike személyes ismeretség alapján, vagy más megbízható alapon kétséget kizáró módon meggyőződött az örökhagyó személyazonosságáról." Ez a határozat sem mondja tehát, hogy a tanúnak már a végrendelkezés előtti időből kell ismernie a végrendelkezőt (tehát az ide vonatkozó gyakorlat egységesnek nem volt tekinthető) és a személyes ismeretségen kivül elegendőnek tartja azt is, ha más megbízható alapon győződött meg a tanú a személyazonosságról, tehát a képességgel bírást oly meggyőződés szerzésének tekinti, melv a végrendelet készitése alkalmával is megszerezhető, az pedig nyilvánvaló a közjegyző tekintetében is, hogy meggyőződése kétséget kizáró kell. hogy legyen. Nézetem szerint a kétséget kizáró meggyőződést teljes szigorúsággal értelmezni egy esetben sem lehet, hanem azt akként kell értelmezni, hogy a rendelkezésre álló körűimé-