Polgári jog, 1938 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 7. szám - L. Reitzer: Le Réparation comme conséquence de l'acte illicite en Droit international

387 zandó, akkor a szankciók minden jogalapot nélkülöznének. Ez a tétel a büntetésre is áll, amelyben a jóvátétel immatériális jelleget öltve szintén jelen van. Szerző a jogsértés kötelezettségkeltő voltát felismeri, azonban ezt különösen a sértett oldalán vizsgálja. Ezt meg kell értenünk, ha meggondoljuk, hogy szerző nemzetközi jogot írt és azt kívánja kimutatni, hogy a békés egyezkedésnek meg kell előznie a kényszeraktusokat. Hogy a sértett oldalán ilyen kötelezettség a nemzetközi jogban fennáll, azt készséggel elismerjük, de nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy az elsőrendű kötelezettség a sértő oldalán születik. A primér kötelezettség az, hogy az okozott jogsérelem helyrehozandó; sértő erre kötelezve, sértett erre jogosítva van; csak ennek folyománya az a szekundér kötelezettség, mely a sorrendre vonatkozik. Előbbi kötelezettség hiányában a másik Í3 elvesztené alapját és a puszta megállapítás, hogy a békés egyezkedésnek meg kell előznie a kényszereszközök alkalmazását, a ..nemi nem laedere" elvénél többet nem igen fejezne ki. A harmadik kérdést, melyhez hozzászólni kívánunk, szerző „Digression sur le caractére du droit international" cimen tárgyalja (208. old.). Szerző a büntetőjog és magánjog alapvető különbségét, abban látja, hogy míg előbbiben a jogsértést közvetlenül követi a szankció, addig utóbbiban közbeiktatódik a kártérítés kötelezettsége ill. lehetősége, amelynek segítségével a jogsértést elkövető mintegy kivonja magát a szankció alól (szerző itt nyilván csak a személyt érő kényszert tekinti szankciónak). — Fentebb kifejtettük, hogy a kártérítés maga is egy fajtájú szankció s így szerző megállapítását nem fogadhatjuk el. De nem áll meg ez a tétel akkor sem, ha a kártérítés és kényszer kérdésében egyébként szerző álláspontjára helyezkedünk. A modern büntetőjogban a pénzbüntetés mind nagyobb szerephez jut, ez az intézmény pedig szerző tételének egyenes negációja. Erre szerző is gondol, amikor a pénzbüntetést „cas limites entre les deux domaines"-nek nevezi; valójában azonban, ha ez egy határeset, akkor is sokkal nagyobb fontosságú, semhogy egyszerűen annak a megengedett kivételnek volna tekinthető, amely a szabály érvényét nem érintené. Elképzelhető oly büntetőjogi rendszer, amely tisztán a II. Bn. 4. §-hoz hasonló szabályozásra van építve; lehetséges másrészt, hogy a magánjogi törvényhozó magánjogi kötelezettségek megszegéséhez közvetlenül a személyt érő szankciókat fűzzön. Az a különbség, amelyet szerző kiemel, a pozitív jogban nagyon sok esetben igaz lehet; ez a különbség azonban mégsem nevezhető alapvetőnek, mert tulajdonképen nem más, mint egy lényegbeli, belső eltérés külső megnyilvánulása. Ha a büntetőjog és a magánjog között lényegbeli, alapvető különbséget keresünk, ezt csak a védelem tárgyát képező érdekek különbözőségében találjuk meg. A törvényhozó különbözőképen értékeli a jogilag védett érdekeket és egyeseket közjogi, másokat magánjogi szankcióval véd.