Polgári jog, 1936 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Jogellenes cselekményért való magánjogi felelősség

576 méltányos, hogy azt a kárt, amely az ő érdekében következett be, más legyen köteles viselni. A végszükségi cselekmény esetében nincs harmadik lehetőség: a kárt vagy a cselekvő, vagy a behatást szenvedő viseli és a méltányosságnak az első megoldás felel meg. Egész más azonban a helyzet a kényszer hatása alatt elkövetett jogellenes cselekménynél. Ez a cselekmény ugyanis először is nem jogos cselekmény — mint a végszükség! —, hanem jogellenes, mert semmiféle olyan jogszabály nincs, mely az ilyen cselekményeket jogellenes voltuktól megfosztaná, aminthogy a jogrend az ilyen cselekményeket sem megengedni, sem eltűrni nem akarja. Az ilyen cselekményért való felelősség kérdése tehát nem azonos az előbbivel és nem egy jogos, de érdeksértő cselekmény, hanem egy jogellenes cselekmény jogkövetkezményeinek viselésére vonatkozik s így a felelősség nem méltányossági szabályok, hanem a tilos cselekmények általános szabályai szerint alakul. A kérdés csak az marad, hogy a tilos cselekményt ki követte el, az, aki a cselekvést közvetlenül, de kényszer hatása alatt követte el, vagy az, aki a kényszert kifejtette. A fizikai és pszichikai okozatosság szabályait figyelembe véve, ezt könnyű eldönteni és nem kétséges, hogy az vonandó felelősségre, aki a kényszert kifejtette és így a jogellenes eredmény valódi okozójának nyilvánul, akinek a felelőssége ezen az alapon a tilos cselekményért fennforog. Az ellenkező megoldás azt a teljesen visszás eredményt hozná magával, hogy mig a kényszer hatása alatt cselekvő B.-t, akinek cselekményét végszükségi cselekménynek minősítenénk, utóbbiért kártérítési felelősségre köteleznénk, addig A., aki a cselekménynek a jogi okozatosság szabályai szerinti végeredményben egyedüli valódi okának tekinthető, a felelősség alól szabadulna. Álláspontunk szerint tehát végeredményben a fenyegetésből vagy erőszakból fakadó kényszer, amennyiben a Btk. 77. §-ában megállapított jelleggel bir, a magánjogi tilos cselekménynek a beszámítását is kizárja a kényszer hatása alatt cselekvővel szemben, mig a kényszert kifejtőnek felelősségét megalapozza. Természetes viszont az, hogy az itt kifejtettek csak akkor állanak, ha a fenyegetés, ill. az erőszak azokkal a jellemzőkkel bir, melyek a Btk. 77. §. feltételeit alkotják. Ezek hiánya esetében sem a büntetőjog, sem a magánjog szerint kényszerítés fenn nem forog (pl. a fenyegetés komolytalansága, az ellenállás lehetősége stb.), s ha B. az A. által kifejtett ilyen nem valódi kényszer hatása alatt cselekszik, akkor a köztük levő viszony nem a kényszerítő és kényszeritett viszonya, hanem inkább a felbujtó és tettes viszonyára hasonlít, mely utóbbi esetben mindkettőjük felelőssége a tilos cselekménynek a magánjogi részességre vonatkozó szabályai szerint alakul. Utoljára még egy okkal kell foglalkoznunk, mely a beszámítást bizonyos körülmények között kizárja és ez a fellebbvalói parancs. A fellebbvalói parancs következtében véghezvitt jogellenes cselekmény bizonyos körülmények között nem számítható be annak, aki azt a parancs teljesítése által elköveti. Kérdés: milyen körülmények között áll ez a tétel és a beszámításhoz