Polgári jog, 1936 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Jogellenes cselekményért való magánjogi felelősség

575 hogy a cselekvő kényszerítése ellenállhatatlan erő vagy bizonyos jellemzőkkel bíró fenyegetés révén történt legyen. Ha azonban a fenyegetés elég komoly ahhoz, hogy az annak hatása alatt cselekvő kényszerítettnek legyen tekinthető, akkor szó sem lehet arról, hogy az ügyleti szabályok analógiájára a tilos cselekménynél is ,,coactus voluit"-ról beszélhessünk, a kényszer hatása alatt cselekvő részén szándékot, tehát vétkességet állapítsunk meg és őt az esetleges jogellenes eredményért mint tilos cselekményért, a tilos cselekmény szabályai szerint tegyük felelőssé. A büntetőjog szerint, «ha B. A. által kényszerítve hajt végre egy olyan cselekményt, mely egy bűncselekmény törvényes tényálladékát betölti, akkor a cselekmény — a Btk. 77. §. fennforgása esetében — B.-nek nem számítható be, ellenben A. a cselekmény közvetett tettesének nyilvánul s mint ilyen, a bűncselekményért tettesként felel. Nézetünk szerint ugyanennek kell állania a magánjogban is. Ha B. egy magánjogi tilos cselekmény tényállását megvalósítja, de ezt A. által oly módon kényszerítve teszi, hogy ez a kényszer a Btk. 77, §. feltételeinek megfelel, akkor lehetetlen volna az, hogy B. vétkességét megállapítsuk és őt tilos cselekményért felelőssé tegyük, mert a szándék és így B. vétkessége a Btk. 77. §. feltételeinek fennforgása esetében teljesen ki van zárva. Ha azonban B.-t az előidézett jogellenes eredményért mint tilos cselekményért nem lehet felelősségre vonni, akkor maradna az a további eset, amit Tuhr másodszor említ, hogy t. i. a kényszer hatása alatt cselekvő az elkövetett cselekményért nem ugyan mint jogellenes cselekményért, hanem mint jogos, de kártérítésre kötelező cselekményért a magánjogi végszükség szabályai szerint legyen felelősségre vonható. A kérdésnek ez a megoldása nézetünk szerint szintén nem nagyon szerencsés. Eltekintve attól az elméleti különbségtől, hogy a magánjogi végszükség egyik eleme épen az, hogy a veszély az idegen dolog részéről forogjon fenn, melyre a végszükségí cselekmény majd ki fog hatni, az általunk tárgyalt esetekben pedig a veszély nem a dolog részéről forog fenn, hanem egy az illető dologtól és annak tulajdonosától is különböző személy részéről, a kérdésnek ilyetén való beállítása azért sem helyes és nem célszerű, mert a felelősség, viselésében teljesen méltánytalan szabályozást eredményez. A végszükségi cselekmény ugyanis, mint már fentebb említettük, jogos cselekmény s az érte való kártérítési felelősség alapját külön törvényes kötelem képezi. A végszükségi cselekmény jogos voltának alapja abban rejlik, hogy a jogrend kénytelen megengedni olyan cselekményeket, melyek bár jogilag védett érdekek sérelmére vezetnek, de ugyanakkor más ugyancsak jogilag védett és legfontosabbnak tekintett érdekek sértetlenségét biztosítják. A végszükségi cselekmény azért jogos, mert a jogrend nem akarja megtiltani és nem is tilthatja meg, hogy ki-ki az ő legfontosabb érdekeit megvédje, — még akkor is, ha az más érdekek sérelmével jár; viszont a végszükségi cselekmény azért kötelez kártérítésre, mert ez felel meg a. méltányosságnak; a végszükségi cselekményt elkövető az egyetlen, akinek érdeke fűződött a végszükségi cselekményhez, ezért nem lenne 2*