Polgári jog, 1935 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 9. szám - Igazgatósági tagok fizetése

511 hogy ez utóbbi minőségükben hivatásszerűleg űzik ezt a foglalkozást, s ennek összes következményeit is viselik. A jogi helyzet szempontjából a bifurkációt mégis csak azon az elvi alapon kell megtennünk, hogy az egyik csoportba azok az igazgatósági tagok tartoznak, akik mint ilyenek törvényadta jogkörben, vagy ezen felül még valamely speciális megbízatással működnek és másrészről olyanok közt, akik emellett egyszersmind szolgálati jogviszonyban álló társasági alkalmazottak is. Ezt az elvi megkülönböztetést, mint alább látni fogjuk, az ismert bírói döntések is élesen kifejezésre juttatják. A Ili. és VII. tanács döntései a jogkövetkezmények szempontjából másképen bírálják el a két kategóríabeli csoportot, viszont a IV. tanács nem teszi ezt a megkülönböztetést, hanem egységesen alkalmazza azt a jogelvet, amelynek essenciája a 844. sz. elvi határozatban olvasható. 2. Ha egész általánosságban vesszük a problémát szemügyre és egyelőre elvonatkoztatunk a fent taglalt mindennemű megkülönböztetéstől, a generális jogtételt azok a határozatok tükröztetik vissza legtisztábban, amelyek alaptételként hirdetik azt, hogy a Kt. 179. §i. 1. bek. 1, mondatából, egybevetve ezt a 182. §. rendelkezésével következik, hogy az igazgatóságnak nincsen joga ahhoz, hogy valamely tagja részére olyan juttatást adjon, amely az alapszabályokban, vagy közgyűlési határozatokban tüzetesen körülhatárolva nincsen. Sőt más határozatok és ezek között elsősorban a már idézett elvi határozat is erősen kihangsúlyozzák azt, hogy állandó bírói gyakorlat szerint az igazgatóság, vagy igazgatósági tag díjazásának megállapítása a részvénytársaság közgyűlésének elhatározási köréből el nem vonható (1. pl. II. 144/1935. sz. határozatot). Álljunk meg egy pillanatra, mielőtt ezt a gondolatot tovább vinnők. Figyelemre méltó distinkció rejlik abban is, — bár nem világos, hogy tudatos-e, vagy csak véletlen — amikor az igazgatóság és az igazgatósági tagok díjazását külön említik. Mindenesetre más a helyzet, amikor egy korporáció önmagát korporatíve díjazza és ismét más, amikcr ez a testület csak egyik, vagy másik, vagy több tagja részére állapít meg díjazást, vagy általában anyagi juttatást. Nemcsak jogelvi, de mondjuk ki nyiltan valahogy morális akadályokba is ütközik az, ha valaki önmagával szerződik, vagy pláne önmaga részére más vagyonából díjazást juttat, vagy javadalmakat állapít meg. Erre valahogy a generális inkompatibilitási klauzula húzható rá. Nem ez a helyzet, ha egy korporáció egyik, vagy másik tagja részére teszi ugyanezt, amely esetben természetes, hogy a közvetlenül érdekelt tag a határozat hozatalában nem vehet részt, ami megint nem csupán jogelvi, de etikai tétel, ami benne gyökerezik minden jogszabályban. Ahhoz tehát, hogy az első esetben arra az eredményre jussunk, amire a 844. sz. elvi határozat jut, nem is kell külön tételes jogszabály, mert ez ön1*