Polgári jog, 1934 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1934 / 2. szám - Küzdelem az aranyzáradékért

50 sorsát, a magyar jog minden kétséget kizáróan szabályozza/1 A 950/1923. M. E. sz. rendelet a kibocsájtása előtt keletkezett oly pénztartozásokra vonatkozik, amelyeket a valóságban aranyban, vagy külföldi aranyértékben kellene teljesíteni. A rendelet lényege az, hogy az adós a tartozást teljes aranyértékben tartozik megfizetni, de a bíróság bizonyos feltételek mellett a tartozás összegét leszállíthatja. Az 1928: XII. t.-c. 34. §. 3. pontja az aranyban teljesítendő fizetésekről szóló jogszabályokat hatályukban fenntartja. Ugyanezen törvény 35. §-a a 950/1923. M. E. sz. rendelet hatályát kiterjesztette ,,az aranyforintban, aranykoronában, vagy arany megjelöléssel más értékben, úgyszintén általában aranyban meghatározott oly pénztartozásokra is, amelyeket nem kell a valóságban aranyban, vagy aranyértékben teljesíteni". Az 1923. február 10-ike után létesült megállapodásokra ezek a jogszabályok természetesen nem alkalmazhatók. Itt már feltétlenül érvényesülnek az általános magánjognak a Treu und Glauben szellemében kialakult normái, amelyek szerint a felek ügyleti szándékaként jelentkező értékállandósági kikötés — akár aranyérme, akár aranyérmezáradék formájában létesült — feltétlenül hatályos. Ebben a vonatkozásban a 950/1923. M. £. sz. rendelet még per analógiám sem hívható fel, mert annak hatálya a szabályozása alá vont jogviszonyok keletkezését illetően, nemcsak formailag, de elvileg is szigorúan elhatárolt. Az 1923. előtti időkre vonatkozólag helyt foghat az a legislativ meggondolás, hogy a koronaromlás ténye és tudatossá válása előtti idők szerződéseiben jelentkező aranyzáradék kikötések, esetleges és véletlen formulák, amelyek elavult, óvatoskodó sémákként jutottak a megállapodásba anélkül, hogy a felek hangsúlyozott ügyleti szándékát kifejeznék. Ezzel szemben az inflációs időkben és utóbb keletkezett ügyletek aranyzáradékai már nem sallangok, hanem keserű tapasztalatok eredményeként jelentkező, a felek ügyleti szándékának legíntegránsabb részét képező megállapodások. Hogy a törvényhozás érzi ezt, annak világos — egyébként negatív irányban jelentkező — bizonyítéka a 410/1932. M. E sz. rendelet, amely szerint ,,az oly pénztartozásokat, amelyeket *) L. dr. Schwarcz Tibor cikkét a „Kereskedelmi Jog" 1933. évi 8. számában.