Polgári jog, 1934 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1934 / 3. szám - Nyugdíjjogosultság elérése előtti elbocsátás

147 az állandó alkalmazottá válás időpontja előtt szüntette meg, joggal való visszaélésnek nem tekinthető. Nincs bizonyítva ugyanis, hogy a felperes felmondási jogát jogos érdek nélkül egyedül a felperes károsítása végett gyakorolta. Az alperes a szolgálat megszüntetésénél a nyugdíj teher és a maga teljesítő képessége közti egyensúly biztosításának szempontjait is mérlegelhette." A határozat a kétségtelen szociálpolitikai szellemtől áthatott elvi állásfoglalás meddőségét mutatja. Ha a szolgálati viszony megszakítása közvetlenül az állandó alkalmazottá válás (tehát nyugdíjjogosultság megszerzése) előtt is jogosult, akkor gyakorlatilag az elvi kijelentésből semmi sem marad fenn. Az a körülmény, hogy a munkaadó a nyugdíjteher és a maga teljesítőképessége közti egyensúly biztosításának szempontját mérlegelheti, a mai nehéz viszonyok között szinte minden esetben valószínűséggel feltételezhető. Normális viszonyok között pedig igen nagy mértékben megcsökken a kérdés jelentősége, mert a multak tapasztalatai szerint ritkaságszámba ment, hogy egy alkalmazottat évekig tartó szolgálat után a nyugdíjjogosultság küszöbén bocsássanak el. Tömegesebben, az ilynemű elbocsátásokat épen az a gazdasági válság idézte elő, amelynek súlya, ha egyoldalúak nem akarunk lenni, a munkaadóra is reá nehezedik, és ha a Kúriába többször kifejezett elvi kijelentéssel az egyébként jogos felmondási jog elé mégis korlátot akart állítani, akkor nyilván annak is tudatában volt, hogy maga a jelenség, ha szporadikusan rendes gazdasági viszonyok között is előfordulhatott, a jogi gondoskodás szükségét épen az eseteknek a valóság okozta megszaporodása folytán váltotta ki. Akkor pedig nem méltányolható a nyugdíjjogosultság küszöbén történő felmondás még ama bizonyos egyensúlybíztosítási szemponttal sem, mert hiszen a válság nem pillanatnyi jelenség és a munkaadónak a válság és az alkalmaztatás korábbi szakában is módja lett volna az elbocsátással élni. A kérdés szociálpolitikai vonatkozásainak elmellőzésével arra is utalni kell, hogy a Kúriának az a tétele, hogy nincs bizonyítva, hogy a felperes felmondási jogát jogos érdek nélkül egyedül a felperes károsítása végett gyakorolta, ugyancsak meggondolásra ad alkalmat. Ehhez a kijelentéshez perjogi és anyagjogi megjegyzések kívánkoznak. A Kúria utalása a bizonyíték hiányára részben a bizonyítás szükségét, részben a bizonyítási teher kérdését veti fel. Amikor a Kúria a bizonyítás hiányát hozza fel, lényegben a felmondás belső szándékának bízonyítatlanságát gondolja. Ha a belső szándék bizonyításának terhét a Kúria a felperesre hárítja, aligha képzelhető, hogy a felperes az alperes belső szándékát bizonyítani tudja. A szándék bizonyítása természete szerint az indiciumokból való következtetés útján történik. A felmondás ténye mindenesetre szándékos, a felmondás szándékosságára tehát a Kúria sem kíván külön igazolást. Külön szándékosságot kíván azonban a Kúria bizonyíttatni arra, hogy a felmondási jog gyakorlása igenis érdek nélkül, egyedül a felperes károsítása végett történt. A kúriai ítélet fogalmazása a chícane jogi fogalmát idézi fel, bár korábban a joggal való visszaélésről beszél. A joggal való visszaélés és a chicane rokonfogalmak ugyan, amelyek