Polgári jog, 1933 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 9. szám - Perveszteség perbenállás nélkül

437 ellene praejudiciumot alkotó perenkívüli eljárásról tudomást szerezhetett, abba bármikép be is folyhatott volna. Mindenesetre olyan kuriózum, melynek alig akad egyhamar párja a jogalkotásban. (,,Ki sem hallgatva még és már elítélve!" — mint Petőfi írta.) Ügy, hogy ebből a szempontból kár is volna több szót veszteni az esetre. Beszélni kell ellenben a módról, ahogy ez a visszásság kiküszöbölhető. HoöV a római legitimatio per rescriptum principis intézményét a törvény nem ejti el, mintahogy pl. a Code civil tette, sőt továbbmenve, hogy ennek helyt ad az apa halála után is, azt véleményem szerint is helyeselni kell. Elvégre lehetnek komoly esetek, ahol erre csakugyan szükség van. Amint helyeselni kell általában a törvénynek a házasságon kívül született gyermekek sorsát jóakarattal kezelő tendencélját, mely utóbbival e sorok sem akarnak legkevésbbé sem ellenkezésbe jutni. A törvény adjon a házasságon kívül született gyermeknek annyi kedvezményt, amennyit csak jónak lát, — de ne úgy, hogy ezzel évezredes igazságszolgáltatási alapelveket felborít, melyek elvégre is ius publicum-ot alkotnak: mindannyiunk közkincsét képezik. A legszebb cél sem mentség arra, hogy miatta ezeket az alapelveket megcsúfoljuk s vele visszaéléseket lehetővé tevő laza eljárási szabályokat fedezzünk. A BGB, mely a halál utáni törvényesítésnek szintén helyet ad, ennek feltételeit nagyon szigorúan határolja körül, amennyiben csak akkor engedi meg, ha az apa erre vonatkozó kérelmét az illetékes hatóságnál már életében maga benyújtotta, vagy a benyújtással a kérvény bírói (közjegyzői) hitelesítése után a bíróságot (közjegyzőt) megbízta (1733. §.). Ez szemmelláthatólag óvatos, talán túlóvatos fogalmazás. Hogy a mi eddigi gyakorlatunk tovább ment és nyomán a Mt. is tovább készül menni az elhunyt természetes apa akaratának érvényrejuttatásában, azt én megérteném és megengedhetőnek találnám, ha nem esnének mindketten az ellenkező túlzásba azzal, hogy az itt felmerülő, nagyon is kényes bizonyítás tekintetében semmiféle garanciát nem kívánnak meg. Ha ez némikép menthető a múltbeli szokásjogi szabályozásnál, annál súlyosabb hiba az írott törvénykönyvnél. Három pont az nevezetesen, melyet kifogásolok az Mt. idevágó szakaszaiban: Először azt, hogy a 197. §. 2. bek. szövege, ha már a német törvény talán túlszigorú formai feltételeit elejtette, nem gondoskodott legalább más megnyugtató tárgyi biztosítékokról arra nézve, hogy a törvényesítés valóban az el1*