Polgári jog, 1932 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 6. szám - Feltünő felsőbírósági döntések a csődjogi megtámadás bírói gyakorlatában s a bizományi jogviszony

199 A kúriai hatás abból látszik, hogy a bíróságnak a megtámadási per elbírálása szempontjából elsősorban azt kellett volna megvizsgálni, vájjon bizomány forog-e fenn, illetve megbízási szerződés? Ehelyett a bíróság más oldalról nyúlt a dologhoz, megkerülte a jogkérdést, vagy talán nem is kerülte meg, hanem indirekté a két felsőbírósági ítéletben megnyilvánult jogi álláspontra helyezkedett, de óvatosan az előtte fekvő pert a fizetésmegszüntetés és az arról való tudomás, tehát másodlagos bázis alapján döntötte el. Nem szeretném, ha ezen ítéletek iskolát csinálnának. Ebből gazdasági disszonánciák keletkezhetnének és a megtámadási perek olyan kiszélesítése, amely közgazdasági szempontból sem kívánatos. Érdekes dolog, hogy mindakét idézett kúriai ítélet az alsóbírósági ítéletek megváltoztatásával, illetve feloldásával mondotta ki azokat a jogelveket, amelyeknek a joggyakorlat által való szentesítése esetén nemcsak a hiteli, hanem általában az áruforgalom biztonsága is csorbát szenvedne. Ki fog ilyen körülmények között bizományi árut adni vagy harmadik személy kezére raktárt, fiókot bizní és kinek lesz bátorsága tulajdonjog fentartással eladni ebben a mai kényszeregyességi időben? A budapesti kir. ítélőtábla csődtanácsa a Kúria által 4232/1928. szám a. megváltoztatott ítéletben a jelen cikk álláspontjával teljesen egyezőleg döntött: ,,A tömeggondnok nem támadja meg, sőt elismeri, hogy azokra a bizományi árukra, amiknek a vételárát alperes a csődnyitás előtt felvette, az alperesnek külön kielégítési joga volt. Ezt egyébként a K. T. 374. §-a külön is biztosítja az alperes mint megbízó javára." A táblai álláspontnak ilyen exponált kifejtése mellett méltán kelt csodálkozást a Kúriának okfejtése és döntése, amely helytelenül interpretálja a Cst. 43. §-át, tévesen tagadja meg a külön kielégítési igényt a bizományi áru befolyt vételárára nézve, amely a tulajdonjog szempontjából érthetetlenül különbséget tesz a bizományi künnlevőségek és a bizományi árukért befolyt készpénz között és amely betűszerinti értelem és törvénymagyarázat ellenére a Cst. 43. §-ában szabályozott visszakövetelési igény individuális megtagadásának a tulajdonjogot lerontó absolut hatályt tulajdonít s így a visszakövetelési igény keretéből a megbizó kezéhez történt pénzkíszolgáltatásokat kikapcsolva ezeket a közadós saját vagyonából eszközölt fizetéseknek minősíti és mint ilyeneket a Cst. 27. §-ának fenforgása esetén megtámadhatónak mondja ki. Óhajtandó volna, hogy a m. kir. Kúriának minél előbb alkalom adassék álláspontjának alapos revíziójára. E revízió annyival is inkább szükséges, mert a bizományi tulaj-