Polgári jog, 1932 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 2. szám - A tulajdonfenntartás hatálya végrehajtás, csőd, kényszeregyesség esetén. M. T. 1367. par

68 a szembenálló nézetek tisztázása és csak ritkább esetben az ellenfél meggyőzése. A polémia ezirányú sikertelensége úgy látszik ezúttal is kétoldalú. Nekem nem sikerült az álláspont helyességéről, amit pedig kúriai ítélettel és Grosschmid és Danz tekintélyével is alátámasztottam, a cikkíró urat meggyőzni, de épen így magam sem vagyok meggyőzve a cikkíró úr ellentétes álláspontjának helyessége felől. A cikkíró úr főként két érvvel operál. Az első támadása az, hogy jogokat elveszíteni csak lemondással lehet és hogy példának okául bérleti viszonyoknál a késedelmes bérfizetést tűrő bérbeadót nem lehet úgy tekinteni, mint aki felmondási jogáról lemondott. A lemondás erőszakolt imputálása kétségtelenül hiba és bár bírói gyakorlatunk a lemondás technikai eszközével többször operál, kúriai ítéletekben is sokszor olvasható oly döntés, hogy a lemondásnak kifejezettnek kell lenni. Ennek a kijelentésnek ellenére is tisztán jogtechnikai segédérv gyanánt a bírói gyakorlat sűrűn nyul egy oly gondolatkörhöz, amelyet néha kifejezetten lemondásként jelöl meg, máskor tartalmilag jár közel ahhoz, amit a lemondás jelent. Egyes speciális törvényi jogszabályoktól eltekintve az általános elévülési idő 32 esztendő. A gyakorlati élet ezt a 32 éves elévülési időt sok tekintetben túl hosszúnak érzi és az elévülési idő törvénnyel való lerövidítése hijján kerülő útakon jut el ahhoz a helyzethez, amit az elévülési időt megrövidítő törvény egyszerűen elintézne. Utalunk csak arra a gyakorlatra, amely a huzamosabb időről felgyülemlő kamatok vagy járadékrészletek érvényesítése körüli perekben kialakult, arra a gyakorlatra, amely az adásvételi ügyletből késéssel érvényesített kártérítési követelések kérdésében fejlődött ki. Egyik esetben sincs meg a jogosult lemondása, sem nem tellett el a jogérvényesítést megszüntető elévülési idő, mégis a gyakorlat a jog nem érvényesítés negatívumának tulajdonít a gyakorlatilag jogszüntetéssel egyező jogi hatásokat. A versenyjog területén bírói gyakorlatban és elméletben általánosan uralkodóvá vált az a felfogás, hogy a törvénnyel ellenkező állapot huzamosabb időn át való tűrése esetleg adott körülmények között az abbanhagyás követelésére való jogot kizárja. Igénytelen nézetem szerint ezen joghatások bekövetkezése a jogosult fél érintett magatartásához fűződnek és a joghatás beállásában a jogosult fél akarata teljességgel közömbös. A lemondás közbeiktatására tehát csak oly álláspont lát kényszerű szükséget, amely jogok keletkezésénél és változásánál egyedül a fél akaratát tekinti oly alapnak, amely jogkeletkezésnek és változásnak alapja lehet. Ez az általános szemlélet nemcsak a cikkíró úrban él, hanem eléggé meggyöke-