Polgári jog, 1930 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1930 / 2-3. szám - Biztosítási díj mint dologi teher

98 Civil jogász létemre elolvastam az egyik jogi szaklapban egy büntetőjogba vágó cikket. Nem árt időnként felfrissiteni a régmúltban tanultaikat. Az olasz bűnvádi perrendtartás reformjáról szólt a cikk és egy kir. ügyész volt a szerzője. így ir: „Teljesen mellőzték azoknak a demo-liberális (?) elveknek a perbeli alkalmazását, amelyek az egyént szembeállítják az állammal és a hatóságokat az egyjén ármányos eltiprójának tekintik. A vádlottat még lel lenérés esetén is ártatlannak vélelmezik. Ehez képest mellőzik a javaslatból azt a vádlottnak kedvező irányzatot, amely tévelygő és vétkes szentimentalizmus volt és amely annyira gyengítette a megtorlás erejét: és kedvezett a bűnözés elterjedésének." A cikk szakszerűen és érdekesen ismerteti a reformokat, amelyek az olasz állam fasiszta konstrukciójához simulnak s amelyek — ismerve az olasz büntetőjog mindenkori modern szellemét és úttörő természetét — bizonyára gyakorlatiak és eredetiek és amely újítások pl. a cikkiró ismorfletéséből láthatóan és a. fenti mottóval ellentétben kedveznek a vádlottnak, igy pl. a névtelen feljelentéseket elvileg figyelmen kívül kell hagyni, amit én inkább a cikkiró ur által kárhoztatott liberális szellem irányában váló fejlesztésnek tekintek, úgyszintén igen rokonszenvesen hat reám az ismertetésnek az a. közlése is, hogy a védelem képviselőinek a javaslat a lehető legnagyobb szabadságot biztosítja. A cikkiró ögyhiélyütt igy szól: „Mindez megfosztja a vádlottat az ártatlanság vélelmétől, amely még a francéi a forradalom gondolatvilágából ered!" Egy kicsit kénytelen vagyok' szememet megdörzsölni, hiszen igaz, én ínég a, háború előtt jártam egyetemre, de még élnek azok a professzorok, akik azt tanították, hogy az ártatlanság vélelme, vagyis az az elv, hogy senki sem bűnös addig, amíg azt reá nem bizonyították, a francia forradalom vívmánya gyanánt maradt ugyan örökségül, de ezért az elvért az emberiség Legnagyobb hősei harcoltak és hogy ez örök elve minden büntetőjognak, amely kulturális országban divhatík. Vájjon revideálnom kell ezt a felfogást ? A vádlott az tehát, akinek ártatlanságát bizonyítania kell és mindaddig, amig ez neki és a. védelemnek nem sikerüli, addig bűnösnek tekintendő, akire a bíróság a jól megérdemelt büntetést szabja ki, „megtörlásképen". Mintha egy kicsit középkorias ize volna az ilyesminek és némi ellentétben állana tételes büntetőjogi szabályainkkal. Talán azonban de lege ferenda ilykép kell átépítenünk jogi szabályaink épületét? Miért állítja a cikkiró ur, hogy vau oly „demo-libe-