Polgári jog, 1926 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1926 / Tartalommutató - 1926 / 1-2. szám - A német ingatlanjog
Dr. György Ernő meny a hatálytalanítás gazdasági konzekvenciája. Köztudomás szerint 1922—23-ban .a német városi ingatlanok potom áron voltak megvásárolhatók. Egy alapjában téves közgazdasági nézőpont fennforgásán kívül, amely tudnillik hitt a márka javulási lehetőségeiben, része volt ebben annak is, hogy az ingatlanok jövedelmet nem hajtottak. Azóta a német viszonyok alapjában megváltoztak. Több éves ráfizetés után az ingatlanok jövedelmezni is kezdenek: a stabilizálódás folytán az ingatlanok értéke számottevően megszilárdult. A vevő tehál a vételárhoz viszonyítottan, melyhez igaz, gyakran több év ráfzetése is hozzá számítandó, ma az ingatlanban a vételár többszörösének megfelelő értéket bir. S erre jön az eladó, aki amint a cikkből, de néhány szemeim elé került bírói döntésből is tudom, legfeljebb az eredeti vételár valorizált ellenértékét kapja vissza — befektetések kérdését itt figyelmenkivül hagyva, holott az eladó által visszajuttatandó ingatlan ez összegnek lényeges többszörösét éri meg. Praktikusan tehát ez az in integrum réstitució nem az előbbeni állapotba való visszahelyezést jelent, hanem aránytalan előnyhöz juttatja az ingatlan eladóját. Az érdekek kiegyenlítődése helyett az eladó jut igen messzemenő előnyhöz a vevő rovására. A hatálytalanításnak ez igen súlyos és különös gyakorlati következményei fokozottan indokolttá teszik, hogy a német ingatlanjogi:an kialakult eme bírói gyakorlat erkölcsi, gazdasági és jogi hátterére egy szempillantást vessünk. A német argót Schwarzvertragnak nevezte el azokat a szerződéseket, amelyeknél az adásvételi ügyletet létesítő felek közös egyetértéssel alacsonyabb vételárat deklaráltak — ezek a Schwarzvertragok szinte kivétel nélkül minden esetben az eladó kívánságára jöttek létre. A német pénzügyi törvények ugyanis e kritikus időkben fenntartották a márka-márka fikcióját az értékemelkedési adó megállapításánál s így mindennapos eset volt, hogy aki ingatlanát az eredeti vételárnak — aranyértékben számítva — egész csekély töredékéért adta el, az még ebből a papirmárkában kifejezett névlegesen nagyobb yételárból egy egész jelentős hányadot volt köteles értékemelkcdési adó címén leadni. Miután ez adó az eladót terhelte, az eladók igen sok esetben megkövetelték az alacsonyabb vételár deklarálását, sőt azt az ügyletkötés conditio sine qua-nonjává tették meg a maguk részéről. A kezdeményezés szinte mindig az eladó részéről történt s a többnyire külföldi vevőnek nem igen volt oka a hozzájárulást megtagadni a vételár deklaráció azon módjától, amely nyilvánvalóan csupán a kincstár számára jelenthetett hátrányt, de a szerződő felek egymáshoz való viszonylatát nem érintette. Példátlan erkölcstelenség, hogy amikor az ügylet külső deklarációjába az eladó részéről az ő kívánságára és túlnyomórészt az ö előnyére vétetik
