Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - A budapesti magántisztviselők szociográfiája

— mondja — valamikor be szép ünnep volt a karácsony ... Ma örülünk, ha enni tudunk. Ajándék? Azok az idők elmúltak. Most négy ember jön ki a szobából. Boldogok. Sugárzik az arcuk az örömtől. Túl vannak rajta... A várakozáson . . . Megkapták a nyugdíjukat, óriási csomagot hoz mindegyik magával.. . Az egyiknél egy kis zsák van. Csak nehezen cipeli. .. •— Megkaptam a szeptemberit, — mondja — itt van ni és végigtapogatja a zsebeit és mutatja a kezében a zsákot. — Mennyi nyugdíjat kap, — kérdem — hogy enynyire tömve vannak a zsebei? — Négyezerötszáz lej (150 P), de egylejesekben... Ez az őrnagyi nyugdijam... Sóvár szemek néznek rá. Irigy tekintetek csillannak {cl és a boldog ember furakodik, hogy kijusson ebből a hideg pokolból. Ez a tizedik, állapítja meg egy úr. Még húszan vannak bent. Eddig — most féltizenegy — összesen tízet fizettek ki. — Mióta? •— Csak tíz órakor kezdték a kifizetést, de oly lassan megy, hogy egy félóra alatt csak tízet intéztek el. Persze, megint igazolni kell az állampolgárságot... Amerikáznak, — húzzák az időt, — szól oda egy másik, — azért, hogy minél kevesebbre kerüljön a sor. Ha így megy, mi már sorra se kerülünk. Hetyke, kacér hölgyike furakodik előre. Egy írást mutat a sorbanállókra vigyázó rendőrnek. Az szalutál és tovább engedi. Hangos moraj keletkezik. Kiabálás a sorban. — Hogy meri tovább engedni? Kivétel, protekció! Vissza! Nem engedjük! Gazság, hol itt a rend? A rendőr csitítani próbál. A kacér hölgyike magyarázgat, hogy ő az adóhivatalba megy. De nem hisznek neki, hogy is hinnének, mikor az ügyetlen a kezében felejtette a nyugdíjkönyvecskéket. Persze, kijáró... természetesen román lány, akiyiek az adóhivatali tisztviselő jó ismerőse és aki a nyugdíjasoknak busás j ittál ék ért kihozza a pénzt. Elállják az útját. — Vissza, tessék a sorba állni! Oda a legvégére! Ott a helye ... Jött volna reggel négykor! A hölgyike fel van háborodva. És a rendőr is pártjára áll. — Nem engedhetem — mondja kétségbeesetten a fehérhajú bácsi. — Felpofozom! — kiabál a nő. Az öreg úr arca olyan fehérré válik, mint a haja. Hetvenéves korában fel akarja őt pofozni egy kis kacér senki, egy tizennyolcéves kis protekciós nőszemély. Negyvenévi szolgálatával, becsületben megőszült hajával... idáig jutott. — Tessék, üssön! — mondja halkan, de nem enged ulat. S a nő keze, valóban, már ütésre kész, mikor egy fiatalember elkapja. — Szégyelje magát — kiáltja és ellöki. A sarokban nagy a zsivaj. — Köszönöm, fiam, — szól a fehérhajú bácsi — mi kisebbségi nyugdíjasok már hozzászoktunk az ilyen bánásmódhoz. És fázva húzza össze magán a felhajtott gallérú kabátot. Kettőt köhécsel és nyugodtan vár tovább. És reméli, hogy kiválthatja a javításban lévő hócipőt. Elmegyek. Nem tudom tovább nézni, hogyan folyik a harc a nyugdíjfronton. Elkeseredett harc a jogos járandóságért. Azért a járandóságért, amit az állam tulajdonképpen kölcsönbe vett ezektől a szegény emberektől. Karácsonykor az októberi nyugdíjat! Már három hónappal tartozik. S mindig ilyen szándékos megkínoztatás közben fizet. Ilyen a szegény, meggyötört kisebbségi nyugdíjasok szomorú karácsonya. Nem kérnek ajándékot, nem remélnek ajándékot, csak azt szeretnék megkapni, ami jár nekik. Szeretnék.. . De a román állam szíve nem ismer karácsonyt, nem ismer ünnepel, nem ismer családot, boldogságot, melegséget, ha magyar nyugdíjasokról van szó. BÁNSÁGHY FERENC. ni » Bunyitay Vince (f)—dr. Málnási Ödön: A váradi püspökök a száműzetés s az újraalapítás korában (1566 — 1780). (A váradi püspökség története alapításától a jelen korig c. mü negyedik kötete. Debrecen, 1935. 489 lap. 2 térképpel, 12 képpel és 60 okiratmásolattal.) A magyar katholikus egyháztörténetírásnak a maga korában Bunyitay Vince (1837—1915) váradi kanonok, címzetes püspök volt egyik legbuzgóbb, legtöbbet alkotó munkása. A nagy mü, a magyar katholicizmus múltjának modern előadása, azonban még ma is késik. Csonka, befejezetlen, bár égetően korszerű maradt, éppen úgy, mint a nagy monográfiaíró Bunyitay főmunkája, a váradi püspökség történetének feldolgozása. Bunyitay a püspökség történetét három hatalmas kötetben, 1566-ig, a mult század hetvenes-nyolcvanas éveiben feldolgozta és 1883—1895-ben ki is adta. Negyedik, most kiadásra került kötete kéziratát nagy vonásaiban már 1888-ban befejezte, de azután, más tanulmányainak rárótt feladatai miatt, bár élete végéig gyűjtötte hozzá az adatokat, ki sohasem adhatta. A váradi székeskáptalan kiváló históriai érzéke volt ahhoz szükséges, hogy a porlepte kéziratot, a nagy tudós halála után két évtizeddel, a nyilvánosságra hozza. Bunyitay halála óta nagyot fejlődött a történettudomány, úgy, hogy az eredeti kézirat kiadásánál sem lehetett az újabb eredményektől eltekinteni. Ezért Csáky Imre bíbornok, váradi püspök és kalocsai érsek történetíróját, Málnási Ödön tanárt bízták meg a mü, modern követelményeknek is megfelelő, sajtó alá rendezésével, aki a kiegészítő, modern eredményeket felölelő jegyzetein kívül, új életrajzokat is írt. Okolicsányi János (1734—1736) és Patach'ich Ádám (1773—1776) püspökök életrajzai az ő tollából kerültek ki és ezeken kívül a váradi új székesegyház 1776-tól 1780-ig terjedő építésének a történetét is ő írta meg. A mü tulajdonképpen a váradi püspökök időrendbeszedett életrajzát tartalmazza. Ez a keret ugyan keveset igér a modern történetolvasó számára, de Bunyitay és Málnási történetírói vénája leküzdötte a forma nehézségeit és így nemcsak életrajzokat, hanem valódi korrajzot is kapunk. A katholikus egyház küzdelmei, hitvitái, üldöztetése, elnyomása és minden erőszakon áttörő életereje és újbóli felvirágzása változatos, színdús képét kapjuk meg ebben a könyvben, amely megőrizve egy elköltözött historikusunknak a maga korában korszerű elgondolását, a tudomány mai követelményeinek is eleget tett. Az értékes kötetet forráskiadványok is gazdagítják és reméljük, hogy az illetékesek , akiknek gondosságából ez a kötet is megjelent, módot és alkalmat fognak találni arra, hogy a váradi püspökség Bunyitaytól hat kötetre tervezett történetének, két, még meg nem jelent kötete is minél előbb napvilágot lásson. (b. j. dr.) 38