Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - A budapesti magántisztviselők szociográfiája

Nyugdíjfizetés Romániában A megszállt területekről ezerszámra érkező panaszok között nem utolsó helyen szerepel a nyugdíjas állami tisztviselők és közalkalmazottak siralmas helyzete. Nincs az a fantázia, amely olyan történeteket termelne ki, mint amilyenek a román megszállott területen a hosszú szolgálat után pihenést megérdemelt nyugdíjasok életének alakulása. Az utóbbi időkben történt tömeges elbocsátásokkal egyidejűleg a hosszabb szolgálati évekkel rendelkező tisztviselőket nyugállományba helyezték, még akkor is, ha sikeresen letették a román nyelvvizsgát. Azok a tisztviselők pedig, akik a nyelvvizsgán elbuktak, de nyugdíjjogosultságuk kétségtelen volt, hosszú ideig a legnagyobb bizonytalanságban éltek. Volt olyan hír, \imely szerint nyugdíjjogosultságukat elismerik ugyan, de a nyugdíjat csak a betöltött harminchatévi szolgálati idő leteltével kezdik fizetni. Kétségbeejtő nyugtalanságot idézett elő ez a híresztelés, mert vájjon mit kezdhet az a nyugdíjas, akit harmincévi szolgálat után bocsátottak el és akinek ilyen körülmények között még hat évig kellene szolgálaton kívül és fizetés nélkül várnia, amíg a nyugdíját folyósítani kezdik. Számtalan jegyző, postás, vasutas került ebbe a szörnyű helyzetbe és teljes anyagi bizonytalanságba. Hiszen az elhelyezkedés még a fiatalabb generációnak is lehetetlen, mennyi megpróbáltatás vár tehát ezekre az emberekre, akik számára mő.r újabb pálya alig jöhet számításba. Még a gyárak, ipari és kereskedelmi vállalatok is alá v annak vetve a r o mán o s ít á si törekvéseknek és egyre bocsátják el a megengedett százalékot meghaladó kisebbségi alkalmazottaikat. Legutóbb a későbbi nyugdíjfizetésre vonatkozó reményeket is megsemmisítette egy újabb pénzügyminiszteri rendelet. Eddig az elbocsátottak még abban bizakodhattak, hogy kis megtakarított pénzecskéjükből és akinek ilyen nem volt, a rokonok, testvérek, gyermekek könyörületéből kihúzzák azt a néhány évet, amely alatt nem kapják jogos járandóságukat, de ez az újabb intézkedés, amely az aradi pénzügyigazgatóságra már meg is érkezett, kimondta rájuk a végső ítéletet. A rendelet szerint azok a kisebbségi állami alkalmazottak, akik a román nyelvből nem tettek sikeres vizsgát, nem részesülhetnek nyugdíjjogosultságuk elismerésében. Minden közalkalmazottra vonatkozik ez a rendelet, mert még azok a közalkalmazottak is, akik a nyelvvizsgát meg akarták előzni és maguk kérték betegség címén nyugdíjaztatásukat, sem kapják meg addig illetményeiket, amíg a nyelvvizsgának teljes mértékben meg nem feleltek. Pedig tudjuk, hogy mit jelent a megszállt területen a kisebbségi tisztviselők vizsgáztatása. A bizottság, amely őket maga elé rendeli, korántsem tudásukra kíváncsi, hiszen ha eszerint döntenének, akkor igen nagy százalék megállná a helyét, mert ezek a megrémített, maguk és családjuk kenyerét féltő emberek korukat meghazudtoló szorgalommal igyekeznek minden követelményt kielégíteni. Hogy mégis el kell bukniok, annak magyarázata ott keresendő, hogy a vizsgáztató bizottság egy felsőbb fórumtól kapott numerus clausus arányában buktatja el őket. így számtalan esetben a kedvező vizsgaeredmény ellenére, néhány hónap múlva mégis elbocsátottak tisztviselőket, mert szerencsétlenségükre az átengedhelők csekély száma már be volt töltve. Elképzelhető az a szörnyű elkeseredés, amely a nyugdíjas tisztviselők ilyen reménytelen helyzetéből fakadt, de nem könnyebb azoknak a köz- és állami alkalmazottaknak a sorsa sem, akiket már régebben nyugdíjaztak és jogosultságukat már évekkel ezelőtt elismerték s így most is elismerni kénytelenek. Ezek számára is a legszertelenebb rendelkezések tömegei látnak napvilágot. Egy ilyen rendelkezés az állampolgárság igazolása. Az a nyugdíjas, aki nem tudja hivatalos írásokkal igazolni, hogy román állampolgárságát 1921-ben igazoltatta — egyszerűen nem kaphat nyugdíjat. Pedig mennyien vannak, szegény öreg hivatalnokok, akik vagy nyugdíjban voltak már 1921-ben, vagy elkerülte figyelmüket az akkoriban meglehetősen zavaros rendelkezés. Ezeket kivétel nélkül törlik a nyugdíjjogosultak sorából. Ilyen törlésekkel százszámra válnak kenyértelenné öreg, törődött és tehetetlen emberek. A pénzügyi hatóságok azonban nem elégszenek meg az állampolgársági iratok egyszeri bemutatásával, hanem havonta megismétlik ugyanazt az igazoltató eljárást és folyton igyekeznek alaki vagy más hibákat felfedezni a szegény nyugdíjas állampolgársági iratain, ami ugyancsak a nyugdíj megvonását vonja maga után, nem is szólva arról, hogy végül még a nyugdíj kifizetése is külön torturával jár. Az alábbi kis riportszerü korkép szolgál egy ilyen nyugdíjfizetés elrettentő fotográfiájául. Temesvár, december hó. A dikaszteriális épület földszinti folyosója, ahol a pénzügyigazgatóság nyugdíjosztálya székel, feketén nyüzsög. Öreg, kiszolgált tisztviselők, régi tekintélyek, koros anyókák, a pihenést jól megérdemelt szolgái az államnak, állnak ott egymás hátán, dideregve, fázva és remélik, hogy most karácsony előtt végre megkapják az októberi nyugdíjat, amelyet azonban csak személyesen vehetnek át, mivel életbenlétüket a kifizetés alkalmából igazolni kell. Hetven év körüli, fehérhajú bácsi áll a tömegben. Szemei majdnem leragadnak. Még áll a sorban, de már alszik. Felriad. — Reggel négy órakor indultam el hazulról és egynegyed ötkor már itt voltam, — mondja — hogy ma sorra kerüljek végre ... Már tegnap is itt álltam és tegnapelőtt is, de hazaküldtek, hogy ma ... Amikor ideérkezett, már negyvenen álltak ott, ő volt a negyvenegyedik a szűk sorban, szorosan egymás mögött ... A folyosón, a hideg kövön . . . Mögötte már végtelen sor. Most félkilenckor már az utcán is rengeteg nyugdíjra várakozó áll. Az öreg bácsika tipeg, fázik a lába. Igaz, hócipőt kellett volna venni, de kilyukadt és tegnap odaadta javítani. Hároméves már a hócipő... Újat nem tud venni, s egyszer minden elkopik. Most fázik a lába. És ha nem kapja meg a nyugdíját, nem is tudja kiváltani a hócipőt. — Pedig az ilyen öreg embernek már kész veszedelem ebben a hideg időben így... — mondja — és behunyja a szemeit... Féltizenegy. Már hat órája vár! Szegény ... Megkérdezem, hogy miért váratják ezeket az embereket. Egy úr felvilágosít, hogy ez így megy minden nap. Tegnap is itt voltak, tegnapelőtt is. A fehérhajú bácsi már harmadnap van itt. Hócipő nélkül. És fázik. Most rámnéz és azt mondja: — Kétezerötszáz lej manapság sok pénz (kb. 87 P). És jön a karácsony és a kis unokáknak, ha nem is játékot, de egy kis cukrot mégis kell venni. — Játékra nem jut. Pedig valamikor, jaj Istenem 37