Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - Jogösszehasonlító intézetek Európában

SZABAD SZÓSZÉK (JANUÁR-FEBRUÁR) (Herczeg Ferenc beszéde), melyet a Magyar Revíziós Liga elnöki tanácsának ülésén mondott, mély nyomokat vágott a magyar közvéleményben. A revízió magyar defetistáiról és kufárairól szólott a nagy író, aki nemcsak irodalmi müveinek halhatatlan értékével szerzett elismerést és nimbuszt a magyar névnek, hanem, mint a magyar revíziós küzdelem legelső bajvívója, segített felemelni nemzetét nagy politikai és történelmi elesettségéből is. Hogy a magyar kérdés európai kérdés lett s a nagyhatalmak is tisztában vannak ma már vele, hogy a dunavölgyi problémát Magyarország nélkül megoldani nem lehet — ez javarészt Herczeg^ Ferenc s a vezetése alatt álló Revíziós Liga immár kőzd évtizedes munkásságának köszönhető. Külföldi barátainknak táborát napról-napra szaporítja és erősíti a revíziós mozgalom, melyre most már az eddig semlegesek és közömbösek is tisztelettel, erkölcsi elismeréssel tekintenek fel, — ellenségeinket pedig páni félelem fogja el, valahányszor ez a harc lankadatlan előnyomulásában újabb és újabb pozíciókat foglal el. És mégis ... Mégis lehet, sőt kell magyar defetistákról és magyar kufárokról beszélni, mert, sajnos, ilyenek mindig akadnak fölös számban. Nem tudjuk, milyen sötétség szállta meg azoknak az állítólagos jó hazafiaknak az agyát, akik még mindig készek egy kézlegyintéssel napirendre térni a revízió felett s még kevésbbé tudjuk, hogy minek minősítsük azoknak a megtévedetteknek a cselekedetét, akik üzletileg kamatoztatják a legszentebb magyar érzéseket? Herczeg Ferenc komoly intelme, reméljük, nem marad kiáltó szó a pusztában, s érteni fognak belőle mindazok, akik ebben a szomorú perben elsőrendű vádlottaknak tekinthetők. (No lám, a tej) ez a szelíd, ártatlan folyadék, milyen sötét, tarajos hullámokat tud verni a közvéleményben, ha megharagítják. A NEP mindenható főtitkára, aki úgylátszik, nemcsak a párt- és államszervezésben törekszik totalitásra, egyszerre csak megjelent a közszínen, mint a tej fehér hattyúlovagja, csillogó vértü, pardon, kannájú Lohengrinje, s támadt a nyomában egyszerre olyan zenebona, aminek a hangszerelése bizony vetekedhetnék egy Wagner-operáéval. A hasonlat különben nem is egészen találó, mert nem zenedráma ez, hanem operett, amelyben a főtitkár úr játssza a buffót, a nagyérdemű közönség ellenben, bár fizet, csöppet sem találja mulatságosnak az előadást... (A rádió a minap nagy élménnyel) ajándékozta meg az országot: Ady Endre édesanyját, özv. Ady Lőrincnét szólaltatta meg a mikrofonnál. Egymagában nem is az volt az esemény, hogy a tragikusan nagy magyar költő édesanyja (lehet ennek a nemzetnek boldog dalnoka is?) szólott egy szomjaslelkű, a multat visszaáhító s minden szép emlék után mohón nyúló társadalomhoz, — az esemény sokkal inkább az volt, amikor a nagyasszonynak kristályosan tiszta, mély, ősi magyar tüzektől átvilágított beszéde fölcsendült. Mintha egy megfoghatatlan varázslat szállt volna reánk. Hirtelen úgy éreztük, hogy egyszerre leomlanak körülöttünk a trianoni határok, hogy Érmindszent itt van, egy karnyújtásnyira tőlünk és dehogy is az oláhok parancsolnak az Ady ^kúrián! Mindaz csak gonosz álom, ami 1918-ban és azóta történt. Pár pillanat volt csak, tűnő káprázata a sanyargatott magyar léleknek, amely mindenütt és minden^ ben enyhet, vigasztalást keres. Mégis forró köszönet és hála jár érte, mert az ilyen szellemi szivárványhidak kötik össze a jelent a múlttal, s egy ilyen szivárványhídon fog egyszer visszasétálni a régi, történelmi Magyarország is. (Nem is volna rossz) hogy a képviselő urak fizetését bírói úton se tilthassák le magánjogi követelések fejében. Egy pillanatig sem vettük komolyan ezt az idétlen mozgalmat, amelyet állítólag fiatal NEP-képviselők indítottak meg, maga az a tény azonban, hogy ilyen törekvés egyáltalán felbukkanhatott és konkrét formát ölthetett a nyilvánosság előtt, súlyos aggodalmakat ébreszt bennünk a magyar közszellem egészségi állapota iránt. Ide jutottunk volna már? Hiszen abban a sokat gúnyolt, átkos liberális korszakban, amelynek közéleti erkölcseiről és politikai tisztességéről annyi lesújtó véleményt hallottunk, kiseprűzték volna az országból azt a vakmerőt, aki ilyen ötlettel állott volna elő! Szó sincs; róla, voltak a magyar liberális időknek is hibái, bűnei s igazán nem a mi hivatásunk, hogy ezeket szépítgessük, vagy védelmezzük, de bocsánatot kérünk, ilyen, vagy ehhez csak hasonló esetet sem jegyeztek fel az akkori annálesek. A különbség a lesajnált és sokat ócsárolt mult és a dacos jelen között úgy látszik az, hogy akkor még voltak erkölcsi lehetetlenségek, ma azonban már nincsenek. És még egy másik különbség is van. Annak a nagy történeti korszaknak az indulásakor még Deák Ferenc tűzte ki az oromra a közerkölcs lobogóját, a jelenlegi korszakéra pedig nem Deák Ferenc. (Bethlen Istvánról) mint államférfiról és szónokról tartott előadást Fenyő Miksa, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója. Maga is finom koponya, akinek egész írói egyénisége éppen abban a műfajban bontakozik ki a leghatározottabbatni és legteljesebben, amit előadásának formául választott : a politikai essayban. Tíz esztendőn át irányította a maga elgondolása szerint Bethlen István ennek az országnak a sorsát olyan történelmien, mint Deák Ferenc óta egyetlen magyar államférfi sem — mondotta Fenyő Miksa. Hozzátehetjük, hogy az ezeréves magyar al25