Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - Külpolitikai világkép

is írták. A La*yaí4aormány, amely tulajdonképpen tető alá hozta ezt a megegyezést, csodálatosképpen mégsem túlságosan sietett a szerződés parlamenti ratifikálásával, jóllehet a baloldal sürgetéseinek állandó pergőtüze alatt állott. Belpolitikai okok mellett bizonyára ez is egyik előidézője volt Laval korai távozásának, aki később, józanabb megfontolások alapján valószínűleg úgy találta, hogy ez a katonai szerződés legalább is annyi, ha nem több, hátrányt jelent Franciaország részére, mint amennyi előnyt egyáltalában biztosíthat. A francia kamara Laval távozása után azonnal napirendre tűzte a szerződés tárgyalását, s máris megállapítható, hogy az egész parlamenti jobboldal egy emberiként szállott síkra a polgári Európa legvitálisabb érdekeinek veszélyeztetése ellen. Nem úgy a baloldal, s mem úgy Herriot. A vita során legutóbb felszólalt a radikális szocialista párt vezére, a francia-szovjet barátkozás alapkövének elhelyezője, s nagy lendülettel szállott síkra kedvenc eszméje mellett. Az érvek egész hadseregét sorakoztatta fel a ratifikáció előnyeinek bizonyítására, de ami Magyarországot legközvetlenebbül és legfájdalmasabban érinti, az mégis az, amidőn Herriot kijelentette, hogy Franciaország az ő áldozataiból létrejött kisállamok területéért kezeskedni tartozik, s minthogy Franciaország ily irányú kötelezettségeket vállalt, a szovjetorosz szerződés ebben az irányban határozott könnyebbséget jelent Franciaország számára. íme a legilletékesebb magyarázat arra, amit eddik sokan nem tudtak megérteni, de ami most már teljesen világossá teszi, hogy miért volt oly sürgősen szükség a cseh—orosz katonai szerződés megkötésére s miért kellett Ungvárott és Munkácson nyolc és tíz négyzetkilométeres területeket orosz katonai repülőgépek számára kihasítani és berendezni. Ezzel az orosz katonai erő ténylegesen, a maga félelmetes valóságában megjelent a Duna völgyében, ahonnét most már nemcsak Magyarország állami létét fenyegetni alkalmas, hanem Németországot, sőt Olaszországot is, mert hiszen a régi cári nacionalizmusnak az Adriára, mint délszláv tengerre való igényei eléggé közismertek már. Könnyen meg lehet érteni, hogy Magyarország bizonyos aggodalommal tekintett azok felé a lázas hirtelenséggel felbukkant tárgyalások felé, amelyek V. György angol király temetése után, éppen a dunai kérdés körül, először Londonban indultak meg, majd később Párizsban folytatódtak. A londoni temetésen tudvalevőleg jelen voltak nemcsak az összes kis antant-államok, a Balkánszövetség, továbbá Szovjet-Oroszorszég képviselői, hanem ott volt Károly román király és Pál herceg, jugoszláv régens is, nemkülönben! Ausztria képviseletében Starhemberg herceg, helyettes kancellár, aki éppen a dunai probléma és az osztrák függetlenség ügyével jóformán a tanácskozások központjába került. Áll ez különösen a párizsi tanácskozásokra, ahol egy elszánt és vakmerő diplomáciai kísérlet történt — állítólag Titulescu kezdeményezésére — olyan irányban, hogy a dunai probléma megoldásánál, mint nagyhatalom Szovjet-Oroszország vegye át Olaszországtól a vezetőszerepet. Ő nyújtsa az osztrák függetlenség számára azokat a katonai biztosítékokat is, amelyekelt e körök felfogása szerint Olaszország az abesszin háború miatt nem képes többé nyújtani. Valóban, herostratesi gondolat. Úgy látszik azonban, ettől a nyers megvalósításától maguk a franciák is visszariadtak. Be kelleüt látniok, hogy Olaszország elsőrendű érdekeltségét a középeurópai kérdésben egyszerű határozathozatallal nem lehet megsemmisíteni, másrészt az a feltevés is teljesen önkényesnek ós alaptalannak bizonyult, mint hogy ha Olaszország bármilyen tekintetben is korlátozva lenne abban, hogy vállalt katonai kötelezettségeinek Ausztiia függetlenségének megvédését illetőleg fenntartás nélkül eleget Itehessen. # Meg kell jegyeznünk, s ez hozzátartozik az események tárgyilagos ismertetéséhez, hogy a Titulescu —Hodzsa-féle herv ily hatalmas előretörésének megvolt a maga különleges előzménye. Az előzmény pedig nem más, mint Schuschnigg osztrák kancellár látogatása Prágában, ahol a vezető cseh államférfiakkal beható tanácskozásokat folytatott Ausztria és a fciisantant-államok egymáshoz való közeledéséről. Valószínűleg a restauráció is szóba került. Nem tudjuk, nem is tudhatjuk, hogy jöttek-e létre itt konkrét megállapodások, tény azonban az, hogy Starhemberg hercegnek Párizsban megjelent, később ugyan megcáfolt, nyilatkozatai igen sok ellentmondást tartalmaztak. A lényeg mindenesetre az, hogy ez a terv megbukott, a szovjet nem léphetett Olaszország helyébe, mint Ausztria függetlenségének patrónusa, sőt később maga Hodzsa cseh miniszterelnök is, éppen legútóbbi párizsi látogatása alkalmával, indíttatva érezte magát annak kijelentésére, hogy egyáltalán nincs szó Ausztriának a kisantant-államokhoz való formális csatlakozásáról. Ilyesmit szerinte a kisantant fővárosaiban nem tartanak kívánatosnak. (!?) Ninöseln más egyébről szó, — úgymond — minit esétleg egy olyan hídnak a megalkotásáról, mely a két rendszert, t. i. a kisantantrendszert és a római paktum rendszerét, alkalmas volna bizonyos formában egymáshoz kapcsolni. Ez már mindenesetre lényegesen másként hangzik, mint ahogyan az első londoni és párizsi hírek után gondolni lehetett. Károly román király különös nyilatkozatot adott a londoni Daily Telegraph diplomáciai tudósítójának Párizsban. Mi mindig kellő tisztelettel fogadtuk idegen államok szuverénjeinek megnyilatkozásait, egész különösnek és szokatlannak kell azonban minősítenünk azt a hangot és formát, ahogyan ezúttal Románia királya Magyarországról nyilatkozott. Mindenekelőtt kijelenti őfelsége, hogy Románia semmiféle változtatásokat nem engedhet meg a békeszerződéseken. A haítárrevizió vita tárgya sem lehet. Ezt a magyaroknak be kell látni. Jóllehet beismeri, hogy tökéletes határok nem lehetnék, Magyarországnak azonban azt el kell ismernie, hogy ez a kérdés nem a ma és nem a holnap kérdése, hanem a múlté. Szólott még a nyilatkozat a kisebbségi kérdésről is, amelyet hasonló egyszerűséggel úgy vél elin16