Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - Külpolitikai világkép

X Külpolitikai világkép Ha a világpolitikai helyzetet egy olyan forgó kerékhez hasonlítjuk, amelynek abroncsa megereszkedett, s a küllői szerteszét akarnak repülni, akikor bizonyára nem messze járunk az igazságtól. Viharos, centrifugális erők tépik, szaggaltják az öreg Európa testét, belső lázak ütköznek ki az »Esprit des lois« kontinensének arcán, mintha nem találnák meg többé rajta helyüket a nemzetek. Állandó rázkódásban élünk, és szüntelen üzemzavar mutatkozik azokban a szervezetekben, amelyek eddig, ha bárcsak zökkenőkkel, de mégis biztosan vezették az emberiség sorsát. Most azonban egyszerre kezdik elveszíteni minden tájékozódási képességüket és ítélőerejüket. A hatások természetesen átrezegnek más világrészekre is. Milyen folyamat ez ? Honnan származik, és hová fog vezetni? Az ősforrás, az eredet a békeszerződésekkel elkövetett igazságtalanságok szörnyű sorozatta. Mindig innen kell kiindulni, és állandóan ide kell visszatérni. Ez az a sötét, megátkozott barlang, ahonnét már 17 év óta vijjogva röpülnek szét az emberiség gonosz szellemei, s nem lesz addig béke és nyugalom a földön, amíg ezt a barlangot az igazság ragyogó napjával be nem fényesítik, s a 'kártékony démonokat onnan ki nem űzik. Sajnos, ennek a hivatalos felismeréséig még nem jutottak el a nagyhatalmak. Azok a társadalmak viszont, amelyek learatták a győzelem dús eredményeit érthetően nehezebben nyílnak meg olyan igazságok számára, amelyek bizonyosfokú lemondást és önbeismerést kívánnak azoktól, akik fenntartás nélkül magukévá teszik azokat. Ez a folyamat, tehát lassú, sőt nem is olyan zavartalan, mert a másik oldal, ahol az érdekelt felek tömörülnek szoros egységbe, igyekezik minél több gátat és akadályt emelni kibontakozása elé. Ennek ellenére is vannak nagy momentumok, amelyek csalhatatlan bizonyítékai annak, hogy az igazság, a jobb belátás, a dolgok s a népek egymásközti viszonyának magasabb szemlélete kezd úrrá lenni az önzésen, a hatalmi vágyon. A világ mégis közeledik ahhoz a felismeréshez, hogy maguk a békeszerződések az elsőrendű válságté|nyezők s annak megalkotói és illetéktelen haszonélvezői felelősek a mostani tarthatatlan helyzetért. Az a vita, amely az angol lordok házában e kérdés körül a napokban lefolyt, nem az első ilyen természetű megnyilatkozás, ebben a magas testületben. Mégis az eddiginél is különösebb figyelmet kell szentelni neki, mert a szónokok talán még soha ennyi erővel, határozottsággal és mélyreható okfejtéssel nem vetették fel a népszövetségi alapokmány felülvizsgálásának szükségességét. Maga a külügyi kormány képviselője, Stanhope államtitkár se zárkózhatott el e nézet jogosságának bizonyos elvi elismerése elől, bár — úgymond — a gyakorlati keresztülvitel szempontjából még leküzdhetetlen akadályok állanak fenn. Sajnos, még mindig a régi formula. Pedig az idő sürget. Az állandó és szakadatlan romlás tünetei Európa politikai helyzetében egyre szaporodnak, s napról-napra aggasztóbb mérvet öltenek. Ha visszatérünk a forgó kerék hasonlatához, akkor megállapíthatjuk, hogy ennek a keréknek a tartóabroncsa a statusquo-elv már alig-alig bírja azoknak a centrifugális erőknek a feszítését, amelyek a kerék küllőit alkotják. íme néhány a feszítő erők közül: az angol-olaszabesiszin viszály, a szankciós politika veszedelmei, a német katonai erő feltámadásának következményei Franciaország és Anglia lázas fegyverkezésében, a dunai probléma, s ezzel kapcsolatban az osztrák függetlenség biztosításának a kérdése, a még ennél is fontosabb magyar revíziós követelés, Oroszország katonai térfoglalása a Kárpátok medencéjében, a francia-cseh-orosz katonai megegyezés. Hogy a kisebbségek problémájáról és végül, nem utolsó sorban, az általános gazdasági dekompozíció folytatódásáról ne is szóljunk. -* Magyarország is általában Közép-Európa szempontjából a legnagyobb figyelmet kétségkívül a Duna völgye felé történt megdöbbentő orosz előretörés érdemli. Ennek az előnyomulásnak még 1924re nyúlnak vissza a szálai, amikor Franciaország törvényhozása, a Herriot-minisztérium javaslatára diplomáciailag elismerte áz orosz tanácsköztársaságot. Ezzel létrejöttek az első kapcsolatok a két régi szövetséges birodalom között. Akkor azonban még senki sem gondolhatott arra, hogy ebből milyen következmények fognak származni, s hogy 1936-ban újra feltámad a régi orosz-francia véd- és dacszövetség, amely 1914-ben katasztrófába döntötte a világot. Nyolc éven keresztül, egész 1932-ig nem is történt semmi érdemleges változás az udvarias, de azért meglehetősem hűvös francia-orosz viszonyban, míg egy szép napon a két hatalom egy meg nem támadási szerződéssel lepte meg a világot. Innét kezdve azután már sokkal rohamosabb ütemben haladtak az események. A szovjet vezető publicistájának, Radeknek a tollából, nagy feltűnést keltett cikk jelent meg a Pravda című moszkvai lap 1933. május 10-i számában, ahol Radek — nyilvánvalóan kormánya megbízásából — a leghatározottabban állást foglalt a revizionizmussal szemben, s többek közöttt azt a kijelentést tette, hogy a revízió szó, csak egy más kifejezése egy új világháborúnak, ugyanazon jelentéssel azonban. Ezzel eleget tett Oroszország Franciaország ama régi követelésének is, hogy a revizionista államok sorából átlépstt a statusquo fenntartásáért harcolók táborába. Most még szorosabb kötelék kiépítésén kezdtek kölcsönösen fáradozni a francia és oroisz államférfiak. Paul-Boncour és Libvinov megállapodásának eredményeként Oroszország belépett a Népszövetségbe, majd 1934-ben — különösen Törökország buzgólkodására — megszületett a keleti Locarno terve, miután azonban sem Németország, sem Lengyelország, mint nagyhatalmak, nem járultak hozzá, pótlásul egyelőre megelégedtek az úgynevezett Balkánszövetség megalkotásával. Természetesen oroszfrancia protektorátus mellett. Ininét már nem leheltett messze az út a tényleges orosz-francia katonai szerződésig, aminek végső formuláját 1935 május 2-án Párizsban tényleg alá 15