Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - Kormányzói jogkör és a kormányzóhelyettesi intézmény

talmak zökkenő nélküli egymás melletti funkcionálását biztosíthatja. A magyar alkotmányos felfogásnak mindenkor erős államfői hatalom felel meg. Ez azonban a nemzet egészének szuverenitását természetesen semmiben sem érintette, mert a szuverén nemzetnek csak egy szerve a király; közhatalmi szervezetének mintegy betetőzése. Hatalma a nemzettől ered, átruházott hatalom, amelynek jogkörét a nemzet állapítja meg. Tehát a királyi hatalomban, a király és nemzet viszonyában, tökéletes kiegyenlítődésre talált az erőteljes államfői hatalom gondolata és a nemzeti autonómia gondolata. Az államfői hatalomnak jelentőségét azonban a világháború utáni alkotmánycsináló lázban sok helyütt szem elől tévesztették. Montesquieu helyett a rousseaui elgondolás érvényesült, amely megbontotta a hatalmak egyensúlyát ós a népképviselet szervének, a törvényhozó hatalomnak, adta az államelméletben a hegemóniát. Bizonyos mértékig magyarázható ez a mentalitás. A világháború rémségeitől megirtózott nemzetek a vérgőztől kábultan akkor még úgy látták, hogy egyes nagyhatalmú monarchák nélkülük, az ő megkérdezésük nélkül indították meg a háborút. A titkos diplomáciáról alkotott wilsoni képnek volt ez a belső alkotmányjogi vetülete. Azonban a dolgok természetén nem lehet eröszakot elkövetni. S ezek az alkotmányok, amelyek mint Észtországban, Lettországban, az államfői hatalmat tulajdonképpen nem is ismerik, vagy mint Ausztriában és Németországban, annak hatáskörét egész szüfc keretek közé szabták, nem mutatkoztak életképesnek, mert az államhatalmak helyes viszonyának a megbomlását jelentették. Ez a kísérlet éppen úgy nem sikerült, mint Wilson harca a titkos diplomácia kiküszöböléséért. Az egyensúlyozó hatalom hiányában a végrehajtó hatalom egyre jobban előtérbe nyomult s a megosztott erejű parlament helyett a homogénabb végrehajtó hatalom vette át a hegemóniát, különösen olyan államokban, hol a parlamentarizmust osak úgy másolták külföldi minták után és nem volt gyökere a nemzeti tradíciók alakjában. A végrehajtó hatalom uralma pedig a diktatúra államjogi képlete, mivel a parlament diktatúrájáról beszélni szerintünk: contradictio in adiecto. így a végrehajtó hatalom elnyomásából, természetes reakciójaként, annak messzemenő előretörése lett ma alkotmányjogi jellemzője Európának, úgyhogy több államban (pl. Ausztria, Észtország, Portugália, Csehszlovákia, Lengyelország) máris kénytelenek voltak az alkotmány megreformálására éppen abban az értelemben, hogy az államhatalmak helyes egyensúlyának helyreállításái*a kiszélesítették az államfői jogkört. Amidőn nálunk az 1920. évi I. tc. a kormányzói jogkört megállapította, a törvényalkotó nemzetgyűlés tagjainak világnézeti beállítottságát ismerve, bármily paradoxonnak hangzik is, a nemzetgyűlés is csak a rousseaui republikánus szellem hatása alatt, a világháború utáni hiperdemokratikus alkotmányjogi áramlat szellemében végezte el feladatát; a kormányzót lényegileg csak mint a végrehajtó hatalom egyik főszervét tekintette, akinek hatáskörét a törvény 13. és 14. szakaszai igen szűk keretek közé szabták. A törvény rendelkezéseinek a magyar közjogi gondolkozástól való idegenszerűsége mindj ált kezdetben olyan nyilvánvaló volt, hogy már az 1920. évi XVII. tc. kénytelen volt novelláris úton kiszélesíteni a kormányzó hatáskörét, megadván számára — bár ezúttal is bizonyos korlátozással — a nemzetgyűlés működtetése körül a királyi jogkört. Provizórikus jogrendünk fejlődési iránya is lassan a kormányzó habalmának kiszélesítése felé tendál. így elvileg a kormányzó nemességet nem adományozhat, de a »vitézi« címet megadhatja, ami szintén örökletes ós a nemességhez hasonlatos jogállást teremt. Igen érdekes az a fejlődés, amelyen a kormányzói hatalom a törvényhozás tekintetében keresztülment. Amidőn az 1920. évi I. tc. ebben a vonatkozásban rendelkezett, a törvényhozók előtt kétségtelenül a köztársasági elnökök szokásos jogköre lebegett. Köztársasági elnököknek a törvényhozás terén rendszerint csak úgynevezett promulgálási jogkörük van, vagyis a parlament határozata már kész törvény, mikor az elnök elé érkezik, az elnök azonban megtagadhatja a kihirdetését, ha a törvény nem az alkotmányjog alaki előírásainak megfelelően jön létre. Visszautasítási, vétójogával tehát csak ilyen jogformai okok és nem érdemi, tartami okok miatt élhet. A törvény kihirdetési záradékának tartalmi jelentősége éppen az, hogy az elnök hitelesíti a torvényt, megállapítja, hogy az alkotmányjog szabályainak megfelelően jött létre és fejezi ki az állam akaratát. Elvileg a kormányzót is csak ilyen hitelesítő jogkör illeti meg, az elébekerült törvényeket csak alaki okok miatt küldhetné vissza a parlamenthez, azonban a gyakorlat igen helyesen úgy fejlődött, hogy a kormányzó érdemi okok miatt is élt vétójogával. A kormányzói jogkör 1>ovábbi kiszélesítése ma ismét aktuális problémává vált. Időszerűségét két jellegzetes politikai oknak köszönheti. Az egyik az általános, titkos választójog mind sürgetőbb jelentkezése alkotmányos életünkben, a másik, a kormányzatnak és a mögötte álló erőknek többé-kevésbbé nyilt parancsuralmi törekvései. A titkos választójog bevezetése azzal az aggodalommal jár, hogy a parlamentben esetleg a szélsőségek juthatnak uralomra, ebben a vonatkozásban tehát a törvényhozói hatalom túlkapásai ellen szolgál védelmid a megerősödött államfői hatalom, a másik vonatkozásban pedig a végrehajtó hatalom alkotmányellenes törekvéseit szorítaná vissza. Ez a két momentum, ez a két aktuális ok frappánsul mubatja mindkét oldalról tekintve az önálló, erős államfői hatalom szükségességét és jelentőségét. Ha most a kormányzói jogkör helyes megállapítására vonatkozólag alkotmánytörténetünkben keresünk precedenseket, úgy a mai helyzetre kevéls. útmutatást találunk. Alkotmánytörténetünk során ugyan többször találkozunk kormányzókkal, azonban a kormányzó mégsem tartozott alkotmányunk rendszeresített szervei közé. Az alkotmánytörténetünkben ismert kormányzók között több kategóriát különböztethetünk meg. Az első csoportba az úgynevezett gyámkormányzók tartoznak, akik a kiirály kiskorúsága idején állottak az ország élén. Ezek a kormányzók mindig, minden fenntartás nélkül, a teljes királyi jogkört gyakorolták. Történelmünkben az első ilyen ismert gyámikormányzó Belus bán volt, aki //. (Vak) Béla kiskorú fiának, //. Gézának volt a gyámja. III. László mellett nagybátyja, Endre herceg (a későbbi II. Endre király), IV. vagy Kun László mellett János érsek töltötte be a gyámkormányzói tisztséget. Gyámkormányzó volt Hunyadi János is, akinek jogkörét megállapító 1446:1. tc.-re utalt az 1920. évi I. tc. indo4