Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - Kormányzói jogkör és a kormányzóhelyettesi intézmény

koiása is, de helytelenül és nem is következetesen. Hunyadi János ugyanis, mint említettük, gyámkormányzó volt, aki a trónján ülő, de még kiskorú király, V. László nevében gyakorolta hatalmát. Kitűnik ez az 1447. évi dekrétum bevezetéséből is, amely a következőképpen kezdődik: »Nos Joliannes de Hufiyad pro illustrissimo infante Ladislao, nato condam Alberto regis, electus regni Hungáriáé gubernátor generalis.« Mint gyámkormányzót királyi jogkör illette meg, amit az 1446:1. tc. is kifejezésre juttat. Gyámkormányzó volt Szilágyi Mihály is, Mátyás király gyámja, szintén a királyi jogkör birtokában. A kormányzók másik kategóriáját az úgynevezett helytartó kormányzók alkotják. Ezeket akkor nevezték ki királyaink, ha hoszabb ideig távol voltak az ország területétől. (Amikor például Endre király kereszteshadjáratára indult, feleségét, Gertrudot tette meg kormányzónak.) Ezeknek hatáskörét kinevezésük alkalmával esetről-esetre állapították meg, egyideig, majd 1485-től kezdve, amidőn a nádorságról szóló törvénycikkek meghozattak és rendszerint a nádorok töltötték be a helytartói méltóságot, hatáskörük állandó szabályozást nyert. Ezeknek hatásköre kisebb volt, mint a gyámkormányzóké, ami természetes is, hiszen cselekvőképes király állott még felettük, aki a legfontosabb felségjogokat fenntartotta magának. így például aki e helytartói kormányzók közül még a legszélesebb hatáskörrel rendelkezett, István főherceg nádort sem illette a szentesítés joga, pedig ő a felelős kormányt is jogosult volt kinevezni. Úgy az első, mint a második kategóriába tartozó kormányzók legjellemzőbb közös vonása az, hogy uralmukat a király nevében gyakorolták, ha a király részben, vagy egészben akadályozva volt uralkodói jogainak tényleges gyakorlásában. A király személye tehát nem volt vitás, a király uralkodott, csak nem kormányzott. Egész eltérő azonban a kormányzók harmadik kategóriája, amelybe alkotmánytörténetünk során csak Kossuth Lajos és Horthy Miklós tartoznak. Ez esetben a király és a nemzet közötti kapcsolat szűnt meg. Maga a király személye is, ha nem is jogilag, de politikailag vitássá vált. Mind a kettő rendkívüli forradalmi idők következménye. Az első esetben az uralkodó 1848 március 5-én kelt súlyosan alkotmánysértő, államunk önállóságát megsemmisítő pátense, s az erre következő debreceni függetlenségi nyilatkozat és detronizáció, 1918-ban pedig külpolitikai vis major következtében szűnt meg de facto a kapcsolat a király és a nemzet között. 1849-ben Kossuth Lajost, 1920-ban Horthy Miklóst választotta a nemzet kormányzójává. Mind a ketten igazi önjogú kormányzók, akiknek a királlyal semmi kapcsolatuk sincs, a népképviselettől közvetlenül kapták megbízatásukat. Ebből következőleg az első két kategóriával inkább csak nevükben tartanak alkotmányjogi rokonságot, szerves kapcsolatuk azokkal nincs. Horthy Miklósnak valójában csak egy elődje van, Kossuth Lajos. Az eddig ismert kormányzói jogkört megállapító szabályokból tehát nem sok következtetést vonhatunk a jelenlegi kormányzói méltóságra. Kossuth Lajos jogkörét az akkori zavaros időkben természetesen nem tudták tüzetesen meghatározni, sokat tehát innen sem tanulhatunk. De igenis következtethetünk az azokban megnyilvánuló szellemből, amely mindig magán viselte azt a tendenciát, hogy erőteljes központi hatalom álljon a magyar állam élén, amely tendencia különben, amint láttuk, az államtudomány teoretikus eredményeivel is egybevág. Meg kell állapítanunk, hogy a kormányzói jogkör, bármilyen erős egyéniségű, egész férfi tölti is be jelenleg az államfői méltóságot, a kétoldalról jövő veszéllyel szemben nem elég erős, nincsen elég jogi eszköze ahhoz — más eszközök használata pedig kormányzónkról fel sem tételezhető — hogy alkotmányunk megvédésére az államhatalmak egyensúlyát fenntartsa s így államunk fejlődését a megrázkódtatástól megóvja. A rousseaui republikánus recipe szerint készült kormányzói méltóság erre nem volna képes. Kétségtelen, hogy -magasabb állami szempontok indokolják a jogkör kiszélesítését. Ez politikai szükségesség, azonban bármennyire kívánatos is ez, súlyos alkotmányjogi nehézségek vannak, amelyeket nern szabad szem elől tévesztenünk. Meg kell tehát keresnünk, hogy vannak-e olyan területek, ahol ilyen alkotmányjogi szempontok nem kötnek, ahova tehát minden különösebb nehézség nélkül kiterjeszthetjük a kormányzó hatalmi körét egészen annyira, amennyi a koronázatlan királyt megilleti. Ide tartoznának azok a reformok, amelyek a kormányzónak és az országgyűlésnek a viszonyában volnának megállapíthatók. Felfogásunk szerint két irányban lehetne itt a kormányzó uralmi körét kiszélesíteni, úgyhogy az anélkül, hogy ősi alkotmányunk elveit megsértené, mégis szolgálná az államfői hatalom megerősítésének nagy állampolitikai jelentőségű célját, kongruálva éppen alkotmányunknak az állam élén erőteljes hatalmat látni kívánó szellemével. Az egyik az országgyűlés működtetése körüli hatáskörre vonatkozik. Amint már említettük, az 1920:1. tc. csak a feloszlatás jogát biztosította a kormányzó számára, elnapolni eredetileg nem volt joga a nemzetgyűlést. Az 1920:XVII. tc. már kimondja, hogy a kormányzót az országgyűlés működtetése körül a teljes királyi jogkör illeti meg. De azonnal hozzáfűzi, hogy elnapolni csak 30 napra van joga. Felfogásunk szerint sokkal helyesebb volna e korlátozás nélkül, a teljes királyi jogkört megadni a kormányzónak e tekintetben. A király ugyanis tetszése szerinti időre napolhatta el a parlamentet, őt ilyen harminc napos korlátozás nem kötötte. Ha határozatlan időre napolta el a parlamentet, akkor az addig, amíg a király össze nem hívta, nem is jöhetett össze. A királyt az elnapolás tekintetében csupán a költségvetéssel kapcsolatos szabályok kötötték s ezek a szabályok természetesen a kormányzóra is állanának. Az elnapolásra akkor van szükség az államfő részéről, amidőn úgy látja, hogy a parlamenti párttusák, a szenvedélyes politikai küzdelmek következtében a parlament munkaképtelenné vált, feloszlatása azonban nem volna opportunus, mert esetleg nem is régen voltak a választások, vagy új választások még csak magasabbra csapnák a szenvedélyek tüzét. Munkaképes kormány egyelőre nem tud megalakulni s ekkor közbelép az államfő, elnapolja a parlamentet, hogy az átmeneti időben lehiggadjanak a kedélyek, esetleg megegyeznek a pártok, kialakuljon egy guvernementális többség. Szinte kicsinyességnek tűnik fel, hogy az államfő e joga gyakorlását 30 napos tar5