Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 1. szám - Egy lengyel-magyar konföderáció terve 1849-ben

sza. Rendezni kell az állami főhatalom kérdését, mégpedig a magyar történelem szellemének és a magyar közjog alap jellegének irányító fénye mellett: valósággá kell tenni a jelenleg csak névben élő magyar királyságot. Ezt a szerző nemcsak érzelmi alapon sürgeti, hanem meggyőződéssel hirdeti, hogy egy ki nem alakult életformájú állam nem lehet tényezője egy olyan horderejű probléma megoldásának, mint a dunavölgyi kérdés. Könyve végén a szerző egy törvénytervezetet közöl, melyben a magyar trón örököséül Ottó királyfit kívánja elismertetni. Szabályozást nyújt benne a trónöröklési jogról, hatályon kívül javasolja helyezni a pragmatica sanctiót, az Ausztriával közös viszonylatokat szabályozó 1867. évi XII. törvénycikket, valamint a Horvát-, Szlavón-, Dalmát-országokkal való egyezményt. Életre kívánja kelteni a nádori méltóságot, mint királyhelyettes intézményt és javasolja Kormányzó Urunk nádorrá választását Ottó megkoronázásáig. A ^Külpolitika és király kérdése címmel összefoglalt gyűjtemény magas színvonalú, benső meggyőződéstől átfűtött fejtegetéseket tartalmaz. Nem kérkedik megváltó eszmék felvetésével, de hatékony eszközéül szegődik súlyos igazságok elmélyítésének. Termékeny eszmék felvetőjét mindenkor köszönet illeti, de az igazi érdem azé, vagy azoké, akik munkálkodnak, hogy az eszméből valóság legyen. Egy messzeható, hirdető szó közelebb visz a cél eléréséhez, mint száz, íróasztal mellett kiagyalt új idea. Túri Béla szárnyakat adott egy eszmének, izzó magyar lelke készségével és képességével feltranszformált egy gondolatot, mely nem hangzott el azzal, hogy kimondatott, hanem messzeható propagalív erejével komoly szolgálatot tehet ügyünknek. U. L. dr. >( £gty Cetigifei-tnagijai (lanfadeuíciá tetoe 1849-frea Az elmúlt év folyamán megkötött lengyel—magyar kulturális egyezmény a történelemkutatóknak új és szép feladatokat ad: a lengyel—magyar történelmi kapcsolatoknak különösen a legújabbkori része még felkutatásra és feldolgozásra vár. Az alábbiakban újabb adatokkal kívánunk szolgálni a lengyel— magyar kapcsolatok kérdéséhez és röviden ismertetjük — elsőként — W orcellStanislaw grófnak, az 1831. évi szabadságharc után emigrált lengyelek egyik vezetőjének 1849-ben a két nem::et viszonyáról írott cikkeit. Worcell gróf cikkei nemcsak azért érdemelnek megemlékezést, mert a lengyel—magyar kapcsolai-ok egyik legalaposabb és legértékesebb bizonyítékai, hanem főleg azért, mert ma is — közel egy évszázad elmúltával — az aktualitás erejével bírnak. A széles látókörű és alapos történelmi, földrajzi és néprajzi ismeretekkel rendelkező szerző biztos kézzel rajzolta meg a két nemzet kelel'európai helyzetét és a történelmi kapcsolatoknak minden romantikától ment vázolásával bizonyítja, hogy a két nemzetnek Kelet-Európában közös történelmi és világhivatása van és hogy Közép-Európa békéjét csak a két nemzet szövetsége tudná biztosítani. Vitára kél a korabeli cseh nyelvészekkel és etnográfusokkal, akik abban az időben kezdték meg faji és nyelvi alapon a pánszláv gondolat terjesztését) és megállapítja, hogy a nemzetnek a faj eredet és a nyelv csak külső i s m ér v e, az igazi hovátartozandóságot a földrajzi helyzet, a geopolitikai viszonyok, a politikai és főleg a gazdasági egymásrautaltság szabják meg. Ezek pedig — Worcell gróf szerint — a szlávokat, de elsősorban a lengyeleket, a magyarokhoz való csatlakozástól utalják. Worcell gróf ezzel örökérvényű irányt' mutatott mind a két nemzet számára és elsősorban nemzete jobb jövőjének ügyét akarta szolgálni, amikor a magyarbarátság felé vezető utat jelölte meg. Worcell gróf (1799—1857), mint a lengyel demokratapárt vezetője Párizsban lakott, de megfordult Brüsszelben és Londonban is és a magyar szabadságharc leverése után Kossuth Lajossal is élénk levelezést folyhatott. A magyar szabadságharc vége felé az általa szerkesztett »D e m o k r a t a P o l s k i« hasábjain jelent meg Párizsban »Polska a Wegry«. címen az a három cikke (1849 június 23., július 14. és július 28.), amelyben a magyar—lengyel kérdéssel foglalkozik. Az első cikkben a magyar szabadságharc időszerű kérdéseiből indul ki és a szláv népelemeknek a szabadságharcban játszott szerepével foglalkozik. Megállapítja, hogy a tótok elszakadási mozgalma, a cseh nyelvészek és etnográfusok bujtogatásának eredménye, akik a gazdasági és történelmi kapcsolatok mellőzésével, egyoldalii linguisztikai okfejtéssel, a magyar felvidéken élő tótokat, a maguk politikai céljaira akarták felhasználni. Ezzel azonban, az tiralkodóház és a császári kormányzat kezébe adtak fegyvert, mert a tót felkelés nyomán, a Moldvától a Száváig a magyarok ellen hangoltak a szláv népelemeket, aminek a másik szomorú következménye a magyar-horvát háború lett. A magyar gyűlölet járványa csak a lengyeleket nem ragadta magával, mert előre tudták, hogy a tótok, horvátok, szerbek és rutének mozgalma csak Ausztria érdekeit' szolgálja. De a lengyelek azért sem vettek részt a magyarok elleni hadjáratban, mert évszázadokon á,t mély baráti érzés, a nemzeti eszmék azonossága és a társadalmi intézmények és berendezkedés hasonlósága kapcsolta össze a két 34