Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - Egy földmívelő beszámolója

cikk olvasásakor, amely fájó aggodalommal tárgyalja ennek a műfajnak a hanyatlását és ugyanekkor energikus támadást intéz a magyar napilapok drámai bírálata ellen, keveselvén benne az előadás művészi értékelését. A színi kritika ma sem szorul úgy védelemre, mint kihalófélben levő állatfajok, nem szükséges számára a kiméleti idő, mert amíg becsületes szándékkal megírt drámák lesznek, visszhangozni fog rájuk a legjobb lelkiismerettel alkalmazott bírálat, de mivel a nagyközönségnek a színdarabok szempontjából úgyszólván egyetlen esztétikai tápláléka az, ami a napilapokban lát napvilágot színikritaként, még ebben a lapszámban, szinte szinoptikusan, meg kell menteni ennek a műfajnak megérdemelt presztízsét. A művészet mindenkor szükségszerűen kitermeli magából tudományos indokolását, a közvetítőt, amely megmutatja az alkotásban a csodáinivalót és felfedezi benne a hibát a laikusok számára s egyben magasabbra segíti a fejlődés útján magát az alkotót, veszedelmes tehát a beléjevetett hitet megingatni és magárahagyni a publikum sokszor nagyon labilis ízlését. Hogy mennyire veszedelmes, arra éppen az idei színházi szezon elején volt példa, amikor a lapok döntően megbuktattak egy olyan erkölcstelen és aljas ösztönökre appelláló vígjátékot, amelyet a színház közönsége már-már hajlandó lett volna elfogadni. De »A színi kritika válsága« című cikk írójának c:-ak egy-egy mellékmondatban volt kifogása a napilapok bírálatának azzal a részével szemben, amely a darabok irodalmi értékével foglalkozik, illő, hogy a védelem is rövid legyen. Tény az, hogy a modern színikritika jórészt impresszionista módszerrel bírál, előtérbe helyezi a bíráló személyét és azokkal a benyomásokkal értékel, amelyeket a kritikus a darab folyamán szerzett. így a kritikának bensőbb és könnyedebb jellege van, formája közvetlenebb és megkapóbb, anélkül, azonban, hogy riporttá válna, hiszen azok, akik a bírálatnak ezzel a módszerével dolgoznak lelkiismeretes tudósok, akik átérzik a szavak és értékelések súlyát s józan ítéletük megegyezik az esztétikai normákkal, ha formában különbözik is tőlük. Az ilyen impresszionista kritikusok ítéletére nyugodtan rábízhatja magát a közönség. A másik, a súlyosabb kifogás a cikk részéről azért érte a napilapok színi kritikáit, mert nem foglalkoznak elég kimerítően, nem értékelik érdemük szerint a színészi játékot s csak a kritika végén, néhány mondatban említik meg a szereplőket. Nem volna helyénvaló a cikk után, amely olyan becsületes rajongással szeretné a színészi produkciót a dráma elé állítani és az írói mondanivalóról az alakok művészi megszemélyesítőire helyezni a bírálat hangsúlyát, azt felelni, hogy a színész munkája csak szekundér jelentőségű, egy dráma előadásában csak másodlagos szerepet visz, bár minden kor kritikusa így vélekedik. Az írói munka előbbrevaló, mint a mű interpretál ója s — ha a hasonlat nem is egészen egyenértékű — a zenemű szerzője a legnemesebb Stradivarius-hegedűnél, sőt az előadó művésznél is fontosabb. Elvégre mindig az alkotótól függ, hogy alkotása mennyire tudja megihletni előadóját, az író művészetén áll, hogy mennyire tud emberi alakot formálni a színésze szájába adott szövegből és mennyire tudja magával a színésszel is elhitetni, hogy amit mond, az emberi és természetes. A színi kritika mindig akkor éli f énykorát, — példa rá a grand siécie, — ha a drámairodalom felvirágzik s nem akkor, amikor nagy színészek élnek. Feltehető ugyanis, hogy a keresztényüldözések idején Rómában igen nagy mimusok éltek, — néhányuk neve ma is fennmaradt, — mivel azonban nem volt bírálatra érdemes darab, a kritika hallgatott, pedig gyakran éppen e mimusok játékának hatásaként mártották szurokba és égették el a keresztényeket, sőt ami még pregnánsabb ennél, sokan e színészek gúnyos játéka miatt tértek meg. A színész művészi, de alázatos interpretálója a darabnak, amelyben színpadra lép, kirína az előadásból, ha merően egyéni és más stílust játszanék, mint amit a dráma megkíván. A kritika sem tehet mást, minthogy a játékot szerényen beleillessze a mondanivaló sűrűbb keretébe. Shakespeare is, Moliére is színész volt, egykorú kritikák szerint nem is rossz színész, nevüket mégsem alakításaik őrizték meg a mai és a jövendő korok számára. Amit Voltaire mondott Claironról, az nem volt egyéb egy udvarias szerzőnek talán nem is egészen érdeknélküli bókjánál, egy nagyon tehetséges, de ugyanakkor veszedelmesen érdekes megjelenésű színésznő iránt. Clairon, ha hallatlanul tanulságos memoárjait elolvassuk, okosságában nem is kívánhatta sem Voltairetől, sem a korabeli kritikusoktól, hogy játékát akár az Oreste, akár az Orphelin de la Chine elé helyezzék. Emlékirataiban éppen ez a nagy tragika hivatkozik először az összes színészek közül a színművészethez szükséges alázatra s arra, hogy a színészi munkát alá kell rendelni a drámának. Lehetnek azonban, akik nem fogadják el az érvelést a színészet másodrendű jellegéről s ezeket más módon kell meggyőzni arról, miért nem fordít a színikritika olyan gondot a művészek játékára, mint a dráma értékelésére? Egyik kritikusunk szerint a színi kritika a legátfogóbb és legszélesebb ismeretkörű fajtája minden művészeti kritikai tevékenységnek, mert az irodalmi kritikával, amely a drámát, a képzőművészeti kritikát, amely a díszleteket, a színészi kritikát, amely a játékot, a zenekritikát, amely a kísérő muzsikát bírálja és a tánckritikát egyesíti. Ebben a nagy munkájában a színi kritika egyesegyedül a közönségnek szól, az ő ízlését akarja nevelni, az ő műélvezetéhez akar indokolást nyújtani. Mint minden bírálat, a színi kritika sem akar az alkotónak utasítást adni, legyen az író, színész, vagy festő, mert a művész önálló és a legalaposabb kritikától sem tűr beleszólást a maga művészi elveibe. A kritikának a művész fejlesztése nem lehet célja éppen a művészi önállóság miatt, hanem esetleg csupán következménye s ha a művész okul a bírálatiból, ez már nem a kritikába befektetett tőke, hanem annak csak kellemes kamata. A bírálat a közönségnek van címezve ás aféle paraineziseket akar hozzá intézni, inteni az ízléstelenségektől és felhívni a figyelmét a szépségekre. Az irodalomban, tehát a drámairodalomban is igen sokszor rejtve maradnak az erények és a hibák a laikus közönség előtt, a művészi cél pedig egyenesen kibányászhatatlan mélységekben szunnyad a művészeti irányok közt gyakran eltévedt publikum számára. Hogy az író egy jelenetével hová céloz, mit akar elmondani egy helyzettel, milyen benső forróságok olvasztották ki egy művész mondanivalóit, ezt a kritika kötelessége fölfedni. Az alkotó lelkivilágának intimitásait mondja el egy bírálat, mint valami esztétikai pletykát és ezzel útmutatást nyújt a müélvezőknek, akik 39