Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - Egy földmívelő beszámolója

művészet. Az elhamvadó tüz tragikus pathosza a színi művészet. A pillanatok megrendítő hatásában testállódik múlhatatlan remekké a színi művészet. Lehet-e, szabad-e eltékozolni, szétszórni, a színésznek, olyan nagyon, olyan mélységesen megcsodált és átérzett műremekét. Ad-e többet vagy csak annyit akár Michelangelo Mózese is, mint Egresy Brankovicsa adott akkor, amikor a nagy jelenetben a nézők előtt örökre lehunyta szemét a hős. A Pinacoteca melyik remeke indíthatta meg jobban a nézőt Pethes Cyrano halálánál. Bizonnyal nagy emlékei és nagy kincsei az emberi szellemnek a színi remekek. Tartozunk is ezeket méltóképpen megtisztelni és megőrizni, azon a módon, ahogyan tudjuk. »Mózes» templomba került. A Rembrandtok múzeumokba, Duse, Kantomé, Egressy, Déryné, Pethes remekei a könyvek örök lapjai közé valók. Ma is terem a színészi áldás, ma is árad a színészi lélek 'talán jobban, mint valaha, tartozunk is abból tehát minél többet összegyűjteni. Karrierszegény hazánkban ezek az értékek kétszeresen fontosak. Ezeket a semmibevett kisemmizett, meg nem becsült és meg neim értett kincseinket ki kell csiszolnunk, fel kell mutatnunk, megcsodáltatnunk, összegyűjtenünk, még szegényebb idők vigaszául, vagy dúsabb korok pazarabb díszéül. A magyar színészet hőskorát hiánytalan teljességgel hagyta ránk a XIX. század sajtója. A Honművész, AtKenaeum naponkint komoly hozzáértéssel megírt kritikái. Bajza, Vörösmarty tanulmányai alakították ki színészettörténetünk legnagyszerűbb egyéniségeit, történelmi stílusait, Nemzeti Színházunkat és egyben a magyar színjátszás nagy tradícióit. A XIX. század színészetének egész oeuvre-je olyan pontossággal maradt ránk, hogy például egy a 30-as években lejátszott Shakespear-előadást akár teljes egészében rekonstruálni tudnánk. Drámai erejű művészeti harcok históriája maradt ránk abból az időből, amikor a művészi fejlettség korába jutott színművészet lerázta a hagyományok kátyújába feneklett kritika igáit. Egressy nagyszerű stíl-építő naturalizmusa hogyan buktatta meg Bajza egész igazgatói programját, sőt tisztségét is. A színész művészeti effektusai az ember legtermészetesebb életemegnyilvánulásai: beszéd, testmozgás, mimika. S alkotásra a drámai hangulat ihlete segíti. Természetesen minél intenzívebb, mélyebb és komolyabb a dráma teremtette érzelem, annál tömörebb és kifejezőbb a teremtett művészi forma. A kritikus számára tehát az a legelső feladat: felbecsülni az érzelmi erőt, amely a színészt tettre készteti. Azután kerül szó arra, hogy a színész milyen fizikai készséggel hozza felszínre a lelki tartalmakat. A kellékek és eredmények vizsgálata az esztétika és a színjátszó művészeti filozófia szempontjai alapján történik. Le kell szegezni azt a sarkalatos igazságot, hogy a testi sajátosság sohasem lehet sem biztosító, sem megtagadó előfeltétele a színi remeknek. »A színművész ugyanazt cselekszi, mint minden más művész cselekszik, midőn eszmék előadása céljából az érzéki anyagiságba lelket lehel, azaz midőn kiveszi az anyagot közvetlen anyagi minőségéből s eszmék ábrázolatává emeli föl. A nagy színész ezt úgy viszi véghez, hogy a jellem eszményi képét beleképzeli saját testi személyébe, műtárgyának anyagként engedi át egész testiségét s midőn az eszményi alakot teljesen magára ölté, akkorra már saját egyénisége annyira eltűnt, hogy arra bennünket semmiféle jel nem emlékeztet.« — írja egy német esztétikus. Egressy, a nagy magyar színészzseni színészeti enciklopdédiájában pedig ezt találjuk: »Azon műbölcsész tehát, aki színészeti remekműveket látott, hallott és élvezett, aki eléggé beható szemekkel látta az alkotásnak e sajátszerű folyamatát, mely alatt az emberi test, e durva anyag úgy áll elő, mint élő poézis, hol a test minden íze átlátszik és beszél, hol a szellem magát megkettőzteti s az egyik parancsoló a másik végrehajtó, az egyik nyugodt szemlélő, a másik lelkesült cselekvő, az egyik alany, a másik tárgy egy személyben: az nem puszta bókot, nem. üres frázist, hanem mély valóságot fog érezni Voltaire szavaiban, aki midőn Electráját Clairontól látta, így szólott hozzá: Ez nem az én művem, hanem az öné». Egészen bizonyos, hogy a színművészet a maga sajátosságával épen olyan nagyszerű és önálló művészet, mint bármelyik másik. Sőt azáltal, hogy eszköze egy már teremtett mű, anyaga pedig a márványnál inkább megcsodált, az aranynál jobban megbecsült, a színeknél jobban megbámult, agyonszeretett, bálványozott valami: az emberi test, úgy formai mint eszmei tartalma gazdagabb miden másénál. Határa bővebb, világa mélyebb minden más művészetnél. A történelem azt mutatja, hogy a stílusok aszerint változtak, hogy a lelki tartalom milyen jelentőséget nyert a testiség felett. A történelem elején minden csak plasztika. Később azután mind kevesebb a fizikai effektus s mind nagyobb tér jut a szónak, a megbeszélt, kihangsúlyozott megmondottságnak. Egészen bizonyos, hogy ez az újabb kor az értékesebb és ideálisabb, mégis számot kell vetni azzal, hogy a plasztika is produkált, sőt produkál még ma is jelentős művészi szépséget . . . Kántorné, minden idők legnagyobb tragikája, szintén a tárgyi közvetlenség művésze volt. Napjainkban a szürrealizmus túlfinomult lelkiségétől az expresszionizmuson át a kubista realizmusig mindent termel a művészet. A kritika kell, hogy a vezető legyen ebben az irdatlan úttalanságában. A kritikának kell biztosítani a jövő számára a vívódás drámai emlékét s a kritikának kell a térnek sejtelmes mélységebői a kincset kitermelni, kincseket a művészetre sóvár köznapi lelkeknek. Kujáni János dr. A szini kritika védelmében George Sand egy aggodalmas pillanatában levelet írt Flaubertnek és elpanaszolta, hogy a kritika kiveszőben van az irodalmi életből, néhány év kérdése csak és teljesen el fog tűnni. A Bováryné szerzője akkor így válaszolt az írónőnek: »Én ellenben azt hiszem, a bírálat még csak most ragyog fel igazán az égboltozaton«. S Flaubertnek lett igaza. A levélváltás után néhány évre olyan nevek jelentkeztek a kritikai életben, mint Lemaitre, Brunetiére, Francé, akik a bírálat legragyogóbb korszakát építették fel a francia napilapokban és folyóiratokban. Ez a multszázadbeli levélváltás önkéntelenül ötlik fel az emlékezetbe az Országútnak ugyanebben a számában megjelent »A színi ki'itika válsága« című 38