Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - A magyar középosztály történettudata

X A magyar középosztály történettudata A gyarkorlati élet mindennapi problémái mellett egy nemzet életének legfontosabb irányítója az a tudat, amelyet a nemzet gerincét képező középosztály alkot magának a nemzet múltjáról. A történelemnek a gyakorlati élet szempontjából csak akkor va,n jelentősége, ha mint nemzetnevelő tényező szerepel. Ennek a ténynek a felismerése, iaz iskolán keresztül, már régen a nemzeti nevelés szolgálatába állította ezt a tudományt. Következésképpen a magyar értelmiség zömének a magyar múltról alkotott véleménye is ehhez az iskolában nyert történettudathoz idomult. Ez az iskolában nyert történettudat azonban igen különböző intenzitású valaimi és milyensége nagymértékben függ az egykori történelemtanár képességeitől, tanítani és lelkesíteni tudásától. Éppen ez a magyarázata annak, hogy Olaszországban történelmet, még leányközépiskolákban is, csak férfitanerők taníthatnak. Ez az iskolában nyert történelemszemlélet nálunk, a köztudat szerint, bizonyos protestáns és katholikus színezettel bír és ez a két útravalóul adott szemlélet a későbbi idők folyamán is, mint közéleti tényező hat. Ez a történetszemlélet azonban, amelyet a későbbi idők folyamán regények és politikai beállítottságú újságcikkek befolyásolnak, rendkívül egyoldalúvá válik, bár kétségtelen, hogy főbb irányelveit sokszor évtizedeken keresztül magáénak vallja viselőjük. Kevesen vannak ugyanis olyanok, akik az élet mindennapi küzdelmeiben időt tudnak szakítani maguknak arra, hogy nagyobb terjedelmű összefoglaló történeti műveket, vagy éppen szakkönyveket és részlettanulmányokat olvassanak. Pedig éppen ez utóbbiak alapján alakul és módosul ia múltról és az annak mozgató erőiről alkotott képünk. Örvendetes jelenség napjainkban például a Hóman—Szegfű-féle történet nagy elterjedése, amit tisztán kiadói sikernek nem könyvelhetünk el, hanem nagyrésze van benne a magyar középosztály történelem iránti tényleges érdeklődésének. Figyelembevéve azonban ennek az érdeklődésnek tényleges intenzitását, azt, hogy a közéletben mennyire nyilvánul meg a magyar múlt szomorú vagy dicső eredményeinek józan taglalása, mennyire nyilvánul meg a mult tapasztalatainak felhasználása, akkor meg kell állapítanunk, hogy a magyar középosztály történelemtudata legfeljebb frázisokban, de nem helyes cselekedetek megoldásában nyilvánul meg. A mai magyar intelligencia történelmiségi érzete mélyen alászállott és nincs arányiban az intelligencia történelem iránt mégis érdeklődő részének olvasókészségével. Ennek egyszerű magyarázata az, hogy a történelmi tudat nem lehet csak egyszerű tudás, hanem szívben és lélekben élő, földben gyökerező bizakodó érzés. Az igazi történelmi tudat józan optimizmust, a hazai talaj problémáinak a megbecsülését adja. És éppen ez a kettő hiányzik középosztályunk nagyrészénél, bár a történelmi jelszavak csodás bőségét ontják tagjai és ezeken a meg nem értett, soha át nem élt jelszavakon, mint pegazuson lovagolva, tör a képzelet által festett egek felé. A bukás természetesen annál nagyobb és annál fájóbb, minél szebb légváraikat óhajtottak a képzelet homoktalaján építeni. A mai magyar középosztály sivár történetietlen szemléletének okait elsősorban az intelligencia nagyiészének elvárosiasodásában és még inkább elbürokratizálódásában véljük felismerni. A mai városi élet, — talán még inkább körülhatárolva — a mai budapesti élet, határozottan kozmopolita színezetű ós a magyaros sajátságok csak mint sallangok, tartalom és érdem nélküli tehetetlenségi nyomatékok esnek a mérlegbe. A magyar városi intelligencia vidéken is, de még hatványozottabb mértékben a fővárosban híján van minden nemesebb értelemben vett lokálpatriotizmusnak. A szellemileg művelt lakosság nagyrésze állandó hullámzásban van az ország területén. Mindig csak jött-ment, idegen marad azon a helyen, ahol az adott esetben éppen kenyerét keresi. Ritka kivételek azok a családok, amelyek tagjai nemzedékről nemzedékre egy és ugyanazon város falai között viseltek tisztségeket vagy töltöttek be intellektuális stallumokat, kereskedtek vagy ipart űztek. A magyar intellektuelek történeti tudat szempontjából való kettős típusára — a földdel összeforrt, történeti tudattal bíró és városi, lába alól talaját vesztett értelmiségre — életből ellesett példákat hozunk föl. Nyugatmagyarország ősi földjén él és a honfoglalással egyidős nemzetségből származik egyik ismerősöm, ősei, akik nemzetségrokonai egykor az ország leggazdagabb, leghatalmasabb főurai közé tartoztak, főispáni méltóságokat már öt-hatszáz év előtt is viseltek. Középbirtokos nemes urak voltak, akik szívósan ragaszkodtak az ottani röghöz. Azt, amit szereztek, mindig megbecsülték, amit pedig elvesztettek, fájó szívvel még évszázadok múlva is emlegették. Távoli vidékek nagyvárosaiban jártak iskolába, egyetemre és mégis a soproni és vasi részek rábaparti füzesei sohasem váltak számukra idegenné. Mindig oda húzott vissza a szívük és lettek szolgabírák, alispánok. Ha találkozunk ez ismerősömmel és ő beszél arról, hogy ezt a darab földet egyik őse II. Endre királytól, azt meg Nagy Lajostól kapta, mindig elszorul a szívem és eszembe villan, hogy ez a család, amely évszázadokon keresztül ugyanazt a területet túrta, itt vérzett, verejtékezett, egész más szemmel nézi a multat és egész más szemmel a jövendőt. Sohasem érhette a nemzetet olyan csapás, hogy eltörölte volna a föld színéről és a múltból merített bizakodó reménységük azt súgja nekik, hogy nem is érheti. Van egy másik, kétségtelenül szimpatikus, de ebből a szempontból a másik intellektuális végletet jelentő ismerősöm. Régi jómódú nagyiparos polgárcsaládból származik. Teljes mértékben fedi az ideális kultúrember típusát. Nyelveket tud, kiváló zeneértő, sőt filozófiai és teológiai műveltséggel bíró jókedélyű, sportoló fiatalember. Egyszóval a mai modern világi intellektuel ideális megtestesítője. Talán a magyar levegő okozta azt nála, hogy bár nyelvüket tökéletesen beszéli, népüket ismeri, nem szereti a németeket. Szíve és minden érzése messze délre húz. Lelkét a görög derű napsütése vonja be aranyos fényével ós nincs', ami vonzaná és le tudná örökre kötni erre a földre. De hát mi szeretnivaló is van poros, füstös gyárfalakon, rossz, minden stílust utánzó sivár utcáinkon, neoromán és neo-esztergomi templo3