Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - Választójogi karácsony

X Választójogi karácsony A választójog kérdése már hosszú idő óta a magyar nemzeti élet legelső vonalában áll. S úgylátszik, hogy ez a nagyfontosságú kérdés a most december elején megtartott pártközi értekezlet által valóban döntő és kedvező fordulathoz érkezett. Darányi Kálmán kormányralépését az egész ország azzal a reménységgel fogadta, hogy az új miniszterelnök orvosolni fogja azt az irtózatos társadalmi és politikai szakadást, a nemzeti erőknek azt a veszedelmes szétforgácsolódását, amely a NEP eddigi uralmának egyetlen gyakorlati eredménye volt. De mindenki érezte, hogy ennek az országos reménységnek a teljesülése attól függ, hcgj' vájjon Darányi miniszterelnök szerencsés kézzel nyúl-e hozzá a választójognak annyira kényes és érzékeny problémájához. Most már megállapíthatjuk, hogy az első lépés sikerült és így a következő lépéseket már kevesebb aggállyal várhatjuk. Pedig a kezdet nem volt biztató. Hiszen ennek a pártközi értekezletnek az összehívására még szeptemberben olyan formában történt a kezdeményezés, amit akkor az ellenzék komolynak nem tarthatott. Senki sem tudta akkor elképzelni, hogy kormányjavaslat nélkül eredményes lehessen egy pártközi értekezlet, senki sem érthette meg, hogyan kívánhatja a kormány egy törvény előkészítésének a felelősségét az ellenzékre áthárítani. Darányi Kálmán komoly tapintatának s a személye iránt megnyilvánuló általános megbecsülésnek lehet köszönni, hogy ez a különös helyzet áthidalható volt. De a kedvező eredményben oroszlánrész illeti az ellenzéki vezérférfiakat is, akik minden jogos személyes sérelmet félretéve és hazájuk iránt mélységes felelősségérzettől áthatva vettek részt a választójogi tárgyalásokban. Az ellenzék hazafias önmérsékletét mi sem jellemzi jobban, minthogy elfogadták a konferencia elnökéül Sztranyavszky Sándort, aki az 1935. év választási hadjárata idején a NEP elnöke volt s nem tették ezúttal kifogás tárgyává azt sem, hogy most ugyanaz a miniszter képviseli a választójog ügyében illetékes tárcát, aki politikai felelősséggel tartoznék az elmúlt év tavaszán történt példátlan választási eseményekért. Elmondhatjuk, hogy ezen a választójogi értekezleten az ellenzék hatalmas erkölcsi értékének adta meggyőző bizonyítékát, s az ő jószándéka, önzetlensége és csak a haza érdekét tekintő szempontjai tették lehetővé a konferencia sikerét, amit viszont a másik oldalról szinte kizárólag az új kormányelnök személye biztosított. És nemcsak etikai vonatkozásokban, hanem szellemiekben is az ellenzék és a kormányelnök között oszlottak meg a konferencia értékei. Maga a NEP néma maradt s elnökének rövid felszólalásából még a titkos választójog megvalósításának őszinte kívánságát is csak nehezen lehetett kiérteni, annyira elnyomta ezt a házszabályok szigorítására vonatkozó, alig idetartozó és semmiképpen sem időszerű másik kívánság. A NEP oldaláról tátongó némasággal szemben ennek az értekezletnek a szellemi díszét az ellenzéki szónokok gondolatainak gazdagsága nyújtotta. Bethlen István, Eckhardt Tibor, Ernszt Sándor és Rassay Károly nagyszabású beszédei világították meg a választójogi probléma jelentőségét a magyar közvélemény előtt. Bethlen István ismét új megismerésekkel gazd?gította a politika történelmi tudománya iránt érdeklődők szellemét. Rámutatott arra, hogy a választójog nem lehet merev doktrína, hanem az: élő jog, amelynek mindig alkalmazkodnia kell a nemzet életföltételeihez. Föltárta a magyar választójogi kérdés történeti alakulását annak a hat választójogi konferenciának a tanulságaiból is, amelyeken önmaga résztvett. Tényekkel cáfolta meg azokat a célzatos híreszteléseket, amelyek őt tüntették fel két évvel ezelőtt a titkos választójog akadályozójának, hiszen történelmi tény, hogy már az 1931-i országgyűlés megnyitásán elhangzott kormányzói beszéd — alig néhány hónappal Bethlen István lemondása előtt — bejelentette a titkosság további kiterjesztését. Tehát nem Bethlen Istvánon múlott, hogy az azóta eltelt hatodfél esztendő alatt a fokozatos fejlődés elmaradt. De megmutatta most Bethlen beszéde azokat a veszedelmeket is, amelyek a nemzetre a parlament színvonalának lehanyatlásából származnának. Végül pedig indokolta, azt a kívánságát, hogy a kormányzónak a törvényhozás működésének szempontjából meg kell adni a teljes királyi jogkört, tehát a törvények szentesítésének jogát is. Eckhardt Tibor szintén nagyszabásúan fölépített beszédben foglalkozott a választójog kérdésével. E beszédből teljes jelentőségében tárult föl az a szükségszerűség, hogy a demokrácia tisztaságát 1