Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth-Kölcsey-Deák) 2. [r.]

kotmányos hatalommal szemben, külön státust a státusban. A horvátok alkotmányos joga saját történelmi jog volt, az ö saját külön országukban, mint társországban. De amint Horvátországon belül sem voltak más népeknek külön jogai, úgy Magyarországon belül sem voltak külön jogok. Több sem volt, de kevesebb sem volt, mint minden magyar polgárnak. Sem a közjogban, sem a magánjogban. Ezt az alkotmányosság elismert hazája, Angolország sem oldotta és oldhatja meg másként. Jaj is annak, akit kisebbségi jogokra kényszerítenek az új alkotmányok, a betűk alkotmányai. A kisebbségi jogok vagy az elnyomatás nyilt stigmái, vagy azoknak a takarói. Alapok arra, hogy például földreform címén elvegyék — amint el is vették — a »kisebb« magyarnak ősi földbirtokát anélkül, hogy annak igaz értékét megközelítőleg is megtérítenék. Alapok arra, hogy köztisztet el ne nyerhessen a magyar, mert mint »kisebb«, az új alkotmányok szerint »uralkodó« népeknek önmagukat vádoló lelkiismerete szerint »megbízhatatlan«. Alap arra, hogy a záróvizsgákon tüntetően tömeggel buktassák el az iskolákban a jeles ifjúságot azért, mert »kisebb« magyar. És ez a ;kisebb« magyar tömeg nem kevesebb, mint három és félmillió lélek! A magyar alkotmány a kisebbségeit birtokaikban soha nem háborította. Idegenajkú polgárait egyéni érdemük szerint, a legmagasabb köztisztekbe emelte. Az idegenajkú ifjúságot pedig minden gátlás nélkül olyan tudományos képzettséghez segítette, amelynek alapján azok ma is az új alkotmányok igazgatásában »az ó haza« nevelésével szemben, kimagasló értékek ma is. Mindezt és így nem a »kisebbség«, hanem az általános jog, az egyenlő elbánás joga alapján. Kérdjük most már a Deák Ferenc szellemében: Túl az egyéni jogokon is, egy-egy népnek, mint ilyennek (nem is szólva a három és félmillió magyarról), akár a valóságos (horvát), akár a romantikus (tót) »történelmi« jogai hova sikkadtak el hát a betűk alkotmányából? Hová lett például a megvolt és Deák alkotmányában elismert hagyományos külön horvát alkotmány, a történelmi külön horvát jogállás? Bizony azt mindenestől elnyelte a megvalósult álom. Az Eldorádó! A nagy Illír királyság! Mert ez a valóságban igazán nem romantikus: horvát mártírokat nevel a szerb diktatúra! És — hogy a kényesebb pontokat tapintatosan elkerüljük — az »óhazabeliekkel« szemben háttérbeszorított, azonban műveltségében és erkölcsi neveltségében is magasabb »elcsatolt" erdélyi román értelmiség sincs bizony elragadtatva az »ősi latin« egységtől, mikor ez az erkölcsi fertőbe kívánja maga mellé rántani őt is (Skodabotrány). És tovább: Miért törekednek a »boldog« tótok és rutének autonómiára az új, a nagyszerű Csehszlovákiában? Miért maradt el a népszavazás a ruténeknél abban a kérdésben is, hogy önszántukból szabadon melyik alkotmányos rendhez kapcsolódjanak? Amit pedig Millerand, az elnök, egyéb mással együtt, írásban is ígért! És ha ígérték, miért nem merik megadni mégsem? íme: mivé ért meg tehát a pánszlávizmus romantikája is? Pedig még nem jelentkezhetett újra az üdvözítő orosz hatalom, amely most éppen a saját szlávjai »boldogításával« van elfoglalva. De jön majd! Az pedig igazán nem romantikus, nem szentimentális. Ezektől a problémáktól óvott és óvakodott Deák. ő amint a jogfolytonosság elvi alapján a polgári önrendelkezés, a szabadság irányába terelte vissza a Habsburgoknak a nemzeti szempontokat elhanyagoló önkényét, éppúgy az egyenlő elbánás elvi alapján a felekezetek és fajok mesterségesen felszított súrlódásaiban is a történelmi alkotmányos »unitas« mellett maradt, szemben az osztrák »divide et impera« elvvel. És egyensúlyt biztosított. Ezzel szemben a betűknek új alkotmánya, ez a parádés épület, már a saját elgondolásai, a saját ámító tervei szerint sem lakható. A nyilt és örökös aggodalom szerint már egy erősebb beloő megmozdulásra is (autonómia, népszavazás) összeomlik. Amint kiindulásul is mondottuk, nincs statikája, egyensúlya. A mi királyságunk egyensúlyban volt és van — sokszor még király nélkül is. Mi állunk az alkotmányunknak saját belső erkölcsi erején. Az új alakulatokat azonban nem maguk az új alkotmányok tartják fenn, hanem a külső alkotó erők. Hatalmas, idegen kezek. Mihelyt ezeket a kezeket másfelé tereli a változó történelmi sors, vagy csak más változatokban fognak is össze azok, akkor nemcsak az új alakulatoknak magukbaomlása, hanem ennek az elkövétkezésnek az idő- és sorrendje is előrelátható. Oh nem a fegyverek súlya és kényszere alatt! Nem Hanem csak a régi hagyományos alkotmány erején és az új alkotmányoknak a lelkiekben, az erkölcsiekben való fogyatékosságai miatt. Majd az elmaradhatatlan egymásrautaló belátásnak történelmi szüksége és az egyenlő elbánás hagyományának erkölcse szerint. Majd ha megszűnik Kelet-Európának az a szolgai szerepe, hogy két egymásközt civódó nyugati hatalomnak kolonizálásra alkalmas területe legyen. Majd ha Közép-Európa ráeszmél, hogy még a Keleten túl is Kelet van, sőt még azon túl is egy távolabbi Kelet. Majd ha ráeszmél, hogy a Nyugat és Kelet közt az alkotmányok lényegét is képező egyensúlynak a fenntartása, történelmi hivatása és feladata. Majd ha igazi öntudattal más népek is vállalják és megosztják velünk azt a nagy terhet, amelyet Magyarország mint állam és mint alkotmányos egyensúly is ezer éven át nagyon súlyos áldozatokkal jóformán csak egyedül viselt és szenvedett eddig, a Nyugat javára. Ehhez azonban a hagyományok alkotmánya kell, melynek erkölcsi tartalma történelmi érték szerint a szabadság és az egyenlő elbánás. Ez pedig csak a magyar alkotmányban van. Az új, mondvacsinált alkotmányoknak ezek hiánya miatt nincs egyensúlyt adó erkölcsi ereje, amely pedig mindig túléli a fegyverek elnyomó erejét. Ezelőtt tizenöt évvel úgy vélte a vérbefúló világ, hogy új alkotmányokkal történelmet csinál. Pedig legfeljebb csak ismételte azt. Több nagyhatalom, a maguk kritikus és felelősségteljes döntő szerepükben alig voltak többek, mint volt »a szent szövetség« is. Űj alkotmányaik és államaik sem többek, mint amannak oktrojai. És eredményeikben is ugyanazok az aggasztó zavarok vannak már jelen. Nem is említve a kihívott gazdasági válság katasztrófáját, ami egymagában is döntő és külön stúdiumot igénylő káros hatás. Még a ma igazán semmi erkölcsi kapcsot sem kínáló orosz ököl után való versengés, vagy az attól való félelem is, csak ugyanaz a régi kép. Pedig ennek az ökölnek az iránya már történelmi hagyomány. A szláv Lengyelországban is az irtózat hagyománya. És Besszarábiában is vannak emlékei. Belső forrásában az orosz hatalom ma cseppfolyós. A kijegecesedés után azonban lesz még keményebb ököl, mint valaha. 37