Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth-Kölcsey-Deák) 2. [r.]

gyar legyen Magyarországon. — Magyarországon tehát csak a magyar volt az a nép, amelynek a nyelvéért küzdenie kellett — és meg is küzdött érte. — Hogy ekkor is és ezzel is történelmi hivatást töltött be, azt mindenki megérti, ha a német birodalom keleti politikájára gondol. Ha a magyar nem áll akkor ellen, úgy ma nemcsak »a RajnánáU, hanem a déli Kárpátoknál kereshetné saját védelmét a felfigyelő brit éberség. Nemcsak a független létért küzdött, és nemcsak a megsemmisítő szolgaság ellen küzdött tehát a magyar, mikor már nyelve és nemzeti különállása ellen tört az önkényes hatalom, hanem európai veszedelmet is hárított el akkor. A központosító erőszakos politika ellen szívós volt a küzdelem. E küzdelemben a hatalom aztán az idegennyelvű népekben keresett támaszt ellenünk. Azoknál kísérelte meg, hogy a nyelvi kölünbség alapján ellentétet szítson velünk szemben, a mi gyengítésünkre. De bár a szabadon meginduló kezdetleges tót irodalomban lappangott már Északon a pánszlávizmus romantikája, — a tót nép tömegeihez, annál kevésbé pedig a ruténekhez, mégsem férhetett. Elzárta ezektől »a hagyomány«. Kapcsolatot talált azonban a horvátokkal, akiknél a nagy Illír államnak romantikus gondolata Habsburg fő alatt, mint harmadik nagy államegység (trializmus), lett színes álom. És visszhangra talált még egyes román püspökök útján a magyar alkotmány szabadsága mellett keletkező román értelmiségnél is, amelynek lelkében a római, a íatin eredet romantikáját keltették fel. Ez a romantika azután a költőiségben odáig ment, hogy hőseit is a magyar történelemből vette. Erdélyi születése alapján románnak vette át a törökverő nagy vezért: Hunyadi Jánost, a későbbi magyar kormányzót és ennek fiát is, egyik legnagyobb királyunkat: Mátyást is. Ezért tüifi csak a Fadrusz János remekmüvét, a Mátyás-szobrot Kolozsvár terén, holott Fadrusz másik remekét: a Mária Terézia szobrát, a Petőfi szobrával együtt, darabokra törte a cseh türelem. Pedig történelmi tény, hogy Románia csak az 1860—70-es évek alatt jut Moldva és Oláhország egyesülése folytán és a Berlintől kapott Hohenzollern fejedelem alatt a saját, a Magyarországétól teljesen különálló történelmi területén, az alkotmányos élet első feltételeihez. Ekkor a magyar Andrássy Gyula grófnak közbenjárására kap engedélyt a »Románia« elnevezésre a török portától is, amelynek (— és nem az »elnyomó« Magyarországnak —) souserinitása alá tartozott. Ez utóbbi alól csak az orosz birodalom segítségével szabadult. Ugyanannak a birodalomnak a segítségével, amelynek aztán testéből éppúgy, mint később a magyaréból viszonzásul egy országrészt (Besszarábia) juttatott neki megint »történelmi jogon« az »új alkotmány«. így találkozott össze Romániában a két romantika: a koloniális »latin eredet« és a Hohenzollern-család imperializmusa. Nem volna teljes a kép, ha el nem mondanánk, hogy mikor aztán az orosz haderő segélyével ideiglenesen mégis teljesen elnyomta a magyar szabadságot az osztrák hatalom, akkor ez a gyötrő, zaklató, üldöző, bebörtönöző »kormányzásra« a cseh tisztviselők tömegeit zúdította Magyarországra, akik ritka alkalmazkodnitudással újra teljesen feladták faji jellegüket és felszívódtak a magyar jólétben. Unokáik — sokan magas hivatali állásban — dicséretükre — lelkes magyarok. Ez az a minden népet egyetlen németnyelvű birodalomba olvasztva elnyomni törekvő osztrák politika, amely már 1791-ben Kaunitz herceg személyében azzal indítja el és jellemzi is önmagát, hogy a »vis unita« (Magyarország) ellen a »divida et impera« elvét tűzi ki, amely elszántan és makacsul, de ostobán is, irányította aztán az osztrák politikát egészen »a két vérivóig«7 a Schwarzenberg és Haynau duóig (1849). És ez a, politika tört meg Magyarország hagyományos alkotmányán, a hazai horvátok és románok ellentétes szolgálata mellett is. így és ezért történt, hogy szabadságharcunkban, amelyben minket az egész világ rokonszenve kísért, — a sok közül mindössze két nép, nem a szabadságáért és nem az emberi jogokért küzdött velünk, hanem az elnyomó hatalom mellé állott ellenünk. És innen, ebből az önkény által ostobán dédelgetett romantikából nőtt ki végeredményében a Párizs környékén készült és a szabadság szellemében a hagyományos magyar alkotmányt az idegennyelvű népek elnyomásának valótlan, hazug vádja miatt elítélő új alkotmány, — a betűk alkotmánya. Szóljon ezen ítélettel szemben is megint a magyar ügyvédnek: Deák Ferencnek a bölcsessége. A magyar nyelv jogait az erőszakolt némettel, de a latinnal szemben is az 1830—40-es években alkotmányos úton kivívta végre is az országgyűlés. Kicsinyes és csak a fentiek alapján érthető okokból ez ellen csak a horvátok opponáltak. Ez az oktalan oppozíció olyan ellenhatásokat váltott ki a magyarságban, ami egyes egyéni felfogásokban az idegen nyelvek ellen valóban a türelmetlenségig sodródott és a magyar nyelv kizárólagosságának a jogosságát vitatta. Deák azonban már akkor is határozottan fordult e törekvések ellen. És a magyar nyelv csak az egységet igénylő hatósági nyelv lett, s illetve ez lépett az azelőtt ezt a célt betöltő holt latin és a később ránk is erőszakolt német nyelvnek helyébe és szerepébe. És a {szabadságharcot követő (elnyomatás szomorú ideje után sem merül fel — retorzióképpen sem — a magyarosítás gondolata. Ellenkezőleg. A horvátok, mint a tényleges külön társország lakói, fehér lapot kaptak a kívánságaik előterjesztésére. Önálló törvényhozással, igazságszolgáltatással, közigazgatással, pénzügyi igazgatással, alsó- és felsőiskolákkal, külön ország maradtak. A hadügy, külügy és a pénzügy (valuta) közös s ezen ügyekben közös a törvényhozás is. Katonaságuk nyelve is horvát. Mivel pedig országuk bevételei a saját fejlett igazgatási és kulturális feladataikra nem voltak elegendők, Magyarország pótolta mindig a hiányt — igen bőségesen. A többi idegenajkú népek — mint eddig is — nyelvük és kultúrájuk használatában zavartalanok maradtak. Népoktatásuk nyelve is a saját nyelvük. Éppen a románoknak a számuknak megfelelő két románnyelvű középiskolájuk is volt. (Belényes és Balázsfalva). Románnyelvű papjaik és tanítóik tisztes állami támogatást, püspökeik pedig sok-sokezer hektár igazán nem román eredetű birtokoknak jövedelmeit élvezték és fordíthatták népük kulturális céljaira. És nem voltak ^kisebbségi jogok*! Egyszerűen azért nem, mert Magyarországon minden polgárnak egyenlő és teljes joga volt mindig és van ma is. És ebben van a különbség egyfelől a Kossuth és Deák hagyományos alkotmánya, másfelöl pedig a betűk új alkotmányai között. Az úgynevezett ^kisebbségi jogok« — megkülönböztetések. Vagy kevesebbek mint az általános, az alkotmányos jogok. Akkor jogfosztást, kisebbítést jelentenek. Vagy pedig külön, több és más jogok a többi polgárokkal szemben. Akkor pedig enyhébb esetben privilégiumot, esetleg azonban külön hatalmat is jelentenek az al36