Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth-Kölcsey-Deák) 2. [r.]

felemelő, magasztos fegyveres küzdelem dicsőségében találtak, amelyet csak idegen, kölcsönzött külső hatalom süllyesztett szomorú, de múló gyászba. Említettük azt a fájdalmas tényt is, hogy az ország sok idegen ajkú népe közül csak kettő volt az, amely nem a nemzeti és emberi jogokat elnyomó önkény ellen küzdött együtt velünk, hanem a szabadság ellen törő önkény oldalán. Az egyik elsőnek támadott meg, a másik pedig küzdő kezünket igyekezett lefogni. Az első a horvát, a másik a román. A sok (német, rutén, tót, szláv, görög, vend, szerb, örmény, román, horvát) ide genny elvű népnek évezredes fennmaradása az alkotmányos szabadságnak a csalhatatlan bizonyítéka és valamely türelmetlen magyar nacionálizmusnak világos cáfolata. Az északon őslakó tótokon kívül és az itt talált, de a messzebb északról délre leszorult horvátokon kívül, a románok vitatják még ezeréves ittlétüket. Cseh lakossága Magyarországnak volt ugyan valaha a róluk és javukra rendelkező régi törvényeink szerint, azonban ez spontán szívódott fel, önként adta fel külön népi jellegét. A kor, melyről szólunk, közülök már hírmondót sem talált. A német és ruthén lakosság és a Bánátban csekély francia is, mind kétségtelenül telepítések. Pótlásai a tatár és a török dúlások alatt a hosszú, nehéz védőharcokban pusztuló fajmagyar lakosságnak. Nyilván jobb sorsra jöttek ide, különben nem hagyták volna oda a hazai földet. De akár betelepülők, akár őslakók is, a tizenkilencedik századig, tehát teljes kilenc századon át, soha a nyelvi és faji különbség alapján az ország egységes kerek területén ellentét nem támadt. Minden nép, minden faj nyugodtan élt a maga külön fajiságában, népies kultúrájában és nyelvében. Magyarosítási törekvés sohasem volt. Kivéve a horvátokat, a magyaron kívül nem is élt egy népben sem valamely külön állami létnek még csak az emléke sem. A horvátokban élt. De ez el is ismertetett. Külön társország volt, külön alkotmánnyal, külön jogterülettel, közös koronás fő alatt. Ha lett volna még más nép is, amelynek az ország valamely területrészéhez alkotmányjogi jelentőséggel történelmi alapon hagyományai fűződtek volna, a hagyományokat tisztelő magyar alkotmányos szellem azt is elismerte volna: Semmi érzelmi tekintet és semmi különös politikai ok nem szólott éppen csak a horvátoknak megkülönböztető kedvezése mellett. Átmenetileg alkotmányos külön jogállása volt Erdélynek. Ezt azonban csak az önkényes Habsburg-uralom elleni oppozíció hívta életre. És Erdély területi és jogi különállása alatt sem merült fel soha kétség aziránt, hogy maga Erdély is a saját időleges alkotmányában is magyar. Soha a szabad választás alá eső erdélyi fejedelem nem volt más, mint magyar. Nyilvín maguknak az akkor már ott élő románoknak akaratából is. És az erdélyi fejedelmek soha nem voltak elnyomók. Ellenkezőleg, az akkor uralkodó történelmi válságban Keleten egyedül ők voltak a vallászabadság harcosai éppen a Habsburgokkal szemben. A horvátokon és az iparos németeken kívül egy nép sem volt, amelynek csak egyetlen külön városa is lett volna, vagy külön nemzeti öntudatát, múltját egy vár, egy feliratos kő, vagy egy pecsétes, írásos emlék is hirdetné. Nem is voltak vár- vagy városlakók. (Ezt volt kénytelen beismerni legutóbb az elfogult román nacionalisták felzúdulása mellett Jamandi, Románia minisztere is.) Nomád népek voltak mind. Még nyelvük kultúrája iránt sem birtak érzékkel. A románok egyházi nyelve Erdélyben a szláv, és írásjelük a cirill betű. Északon az ágostai evangélikus vallás terjesztésével Prágából jöttek papok a tótok ellenkezése nélkül, csehnyelvű egyházi és imakönyveket hoztak be. Nyoma sincs tehát a magyar nacionalista elnyomásnak. Teljes szabadság volt még az idegen befolyásra is. Erdősi János már a XVI. század első felében magyar nyelvtant ír. Az erdélyi magyar ifjú: Körösi Csorna Sándor pedig az irodalmilag is fejlett és évezredes múltjában tudományosan is méltatott magyar nyelvnek eredetét kutatva, Ázsiába, Tibetbe indul már. És az ő úttörő nagy érdemeit a Brit-birodalomnak hivatalos és tudományos körei kitüntető elismerésben részesítik már, akár később a magyar Vámbéry Árminét is és most a szintén magyar Stein Aurélét. És csak ezen idő körül emelkednek ki — gátlás nélkül, szabadon — elhanyagolt népies sorukból, jóformán csak akkor születnek meg, a román és tót nyelv. Csak 1780-ban szerkeszti meg Klein (ahogy ma írják: Clain) Sámuel az első román nyelvtant, s ebben a nép által önként felvett szláv elemektől és nem valamely ráerőszakolt magyar befolyástól, törekszik mentesíteni a román nyelvet. Az első román szótár pedig csak ezután keletkezik: a Bobé, 1822-ben. Ugyanez az eset a tótoknál is. Fándly György csak 1783-ban indít mozgalmat a tót nyelv müvelésére a vallási alapon betörő cseh nyelvvel szemben. Az első (tót-cseh-latin-magyar) szótáruk pedig csak 1825-ben, Bernolák Antaltól ered. Ez a valóságban, a hazugságokkal szemben, a magyar alkotmány »türelmetlen«, >/elnyomó« szelleme, ez a román és tót »nemzeti öntudat«. Ez az ő »történelmi« nacionalizmusuk. Történelmi alapon nyugvó és bármily magyar elnyomás alatt szenvedő, annak reakciójaként életre kelt tót és román nacionalizmus sohasem volt. De lett e népeknek merőben csak irodalmi, költői romantikája. Amint — vesztére — a létező meg nem becsült realitásból a romanticizmus szárnyára kapott, a soha kétségbe nem vont, a mindig elismert horvát nemzeti öntudat is. Más nemzeteknél, más államoknál a XIX. századot jellemző liberalizmus fonák képet mutat. Nemhogy a megértés szellemében kiküszöbölték volna, hanem megteremtették a faji és nyelvi türelmetlenséget. Lehet, hogy csak az irodalomból, az enciklopédiákból, az elméletekből és nem a hagyományokból táplálkozó, ez a liberalizmus félt aztán a saját logikai konklúzióitól. Azonban tény, hogy általános politikai irány lett egész Európában az egynyelvűségre való törekvés. Csak Magyarország nem gondolt erre. Hagyományaival ellenkezett. A franciáknál a bretonok, a provanciak és az elszászi németek, a németeknél a kasubok és a poseni lengyelek, az angoloknál a walesiek és írek, a dánoknál Schleswig és Holschtein népe szenvedtek e törekvés súlya alatt. A nagy Napóleon is például végigvonulva Itálián, a maga túlnagy akarásával ott is! erőszakolta volna a francia nyelvet. És a mi történelmünkben is a »felvilágosodott« József császár (nem volt koronás magyar király) nemcsak az orsztrák tartományokban, hanem Magyarországon is — az élet minden megnyilvánulásában — erőszakosan kötelezővé tette a német nyelvet (1784). Ez ellen nem foglalt állást egy nép sem, a horvát sem, a román sem! Csak a magyar. Tudni kell, hogy Magyarországon a latin volt a hivatalos nyelv, nemcsak a törvényhozásé és a jogszolgáltatásé is, de ez volt a tanítás nyelve is. József császár erőszakos hatalmi tényének természetes ellenhatása volt a felébredő követelés, hogy a külön alkotmányos jogállású Horvátországon kívül, a hivatalos nyelv a latin helyett ne a német, hanem a többség nyelve: a ma35