Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Szomorú mozaik a birtokpolitika közelségéből

az ügye volt, gyakran messze eltávolodva az igazi elvileges konzervativizmustól. Ha most mindebből a tanulságokat akarjuík levonni, akkor arra az álláspontra kell helyezkednünk, hogyha korszerű politikát akarunk folytatni, akkor az nem lehet más, mint egy népi tartalmú konzervatív politika. Ez nálunk természetesen egész más alakban és tartalomban fog jelentkezni, mint a külföldön, amint ez mindenben a régi individualitást kereső korszerű népi nacionalizmus alapelvéből következik. Már Bölcs Leó azt írta, hogy a magyarság jellemének a szabadságra és önkormányzásra való törekvés domináló vonása, s ezt a jellemvonását a magyar nép mind a mai napig megőrizte. A /korszellemnek az a parancsa, amely a németek számára például a parancsuralmat írja elő, az a mi számunkra a parlamentárizmust rendeli, és az ősi alkotmányra, a magyar történelmi jellem hü tükörképére utal. Ha mi a magunk népi individualitásának megfelelő kormányrendszert akarunk kiépíteni, azt csak ősi alkotmányunk alapján, annak a magyarság lelkéből kisarjadt alapelvei útmutatása szerint tehetjük meg. Napi problémaként ebből az következik, hogy a nép minél szélesebb rétegeit kapcsoljuk be az alkotmányos államéletbe, minél szélesebb rétegek számára tegyük kinccsé alkotmányunk értékeit. E probléma megoldására elsősorban egy demokratikus, becsületes, tiszta, titkos választójog szolgál. Ideálisan felfogva, ez ma konzervatív követelés. De a népösszesség javát kereső modern konzervatív politikának nemcsak az államszervezés terén kell a maga elveit érvényesíteni, hanem szociális téren is. Gondolunk itt népművelési, népegészségügyi intézkedésekre, de főként új munkabérpolitikára ós a kisbirtokosok társadalmi rétegének megerősítésére. Különösen, ha a bolsevizmus veszedelmét figyeljük, akkor kell észrevennünk, hogy amint a mult században a Széchenyi által megszabott konzervatív iránynak alapvető követelése volt a jobbágyság fölszabadítása, úgy a mai konzervatív politikának is szükségszerű célja kell hogy legyen a szociális szellemű új gazdaságszervezés, mert ma ez a legfőbb ereje a nemzetet konzerváló, megtartó és jövőjét biztosító tényezőknek. Juhász-Junger József dr. X Szomorú mozaik a birtokpolitika közelségéből Egy közismert délutáni lap nagy címekkel kerül elő a mellényzsebből, jól összhajtogatva, zsírosan, úgy, ahogy egy hosszú, 350 km-es vasúti út után, fülledt harmadosztályú kocsiban, éjszakán át gyúródva bejuthat abba a csodálatos pesti házba, ahol a szegény embernek földet osztanak, ahol telepítenek. Nagy, összetöredezett körmök, kérges, piszkos tenyér hivatkozik az újság betűire, mondván, hogy szeretne földet jegyeztetni. Hamarosan kisül, hogy az aratás első látbató eredményét, drága vasúti jeggyé váltották át sietve, nehogy késő legyen. Nem könnyű ilyenkor magyarázni. Magyarázni úgy, hogy a magas kormány szép intenciói is töretlen nimbusszal kerüljenek ki a meséből és a rideg zsellér 700 kilóméteres harmadosztálya is valamiképpen elégtételt kapjon, amellett a szomorú tény mellett, hogy: »föld, az még nincs«. Csalódott, látszólag mozdulatlan arc, foghegyről odavetett köszönés, az egyik patkós, a másik lyukas bakkancs lecammog három emeleten és ráér Zemplén északi csücskéig azon gondolkodni: ki is az hát, aki őt fölültette — mégpedig méregdrága vasúti jegy árán ültette fel — a telepítés dolgában. Az-e, aki mély basszussal hirdette a választási pódiumon, »magyar testvéreimének a biztos földet, az-e, aki a krajcáros újságot a kezébe nyomta, vagy az, aki mindezek ellenkezőjéről győzte meg őt? Változik a kép, a »zsíros paraszt« jobbjára ültetve a nagyságos urat, jól rejtett öntudattal magyarázza, hogy miért hajlandó éppen a nagyságos úrék hitelintézeti földjét vételi érdeklődésével megtisztelni. Kevés szó a lényegről, e mögött az a biztos tudat rejlik, amit rongyos, de dagadt pénztárcájából merít, övé az utolsó szó, addig kitűnően, kifogástalanul játssza meg a grandseigneurt. A helyszínen már válogat, kívánságokat terjeszt elő, s aprólékosságban, igényteljességben túltesz talán a belvárosi üzletek legraffináltabb hölgyvásárlóján is. Már 3—4 évvel ezelőtt is volt olyan áramlat, amelynek eredményeképp egy bajba jutott 1600 holdra messzi vidékről hoztak »rideg«-zselléreket, jeléül annak, hogy »a megengedett határokon belül, eleget teszünk a szociális követelményeknek«. így került a 30 nincstelen az elhagyott cselédlakásokba, amerre most pénzes útitársunkkal tartunk. Hogy azonban a többi épület, a tisztilak, magtár, stb. és a mellék haszonvételek is érvényesülhessenek, a 33 kisember közé egy 500 holdas középbérlőt is be kellett helyezni. De meg azért is, mert hiába volt a jegyzők propagandája, hiába a leltárilag átadott vetések, nem akadt sem a közeli, sem a távoli hazában annyi igénylő itt, a nagybirtok vármegyéjében, hogy az egész birtokot kisemberek kezére lehetett volna juttatni. A föld igénylésénél a szociális érzék a kisembereknek engedett választást. Ki is szedték a föld javát, a többi pedig megmaradt Blum bérlő úrnak. A kisbérlök között, mint a futótűz hírlik el, hogv vevő jött, általános az izgalom, kiknek a földjére esik a »Nagy Kulak« választása. Blum úr csendben mosolyog, ő ezen már túl van, lesz-e esze a nagyparasztnak, hogy a javát szedi ki, a kisemberekét, akkor az ő bérleménye érintetlen marad. A tárgyalás alatt nehéz távoltartani az érdeklődőket. Megjegyzés, szó nélkül hallgatják a bőrükre menő vitát, melynek rájuk nézve egy konzekvenciája van: ki marad föld nélkül. Már készül is a panaszirat, meglepő logikával. Nem Blum úr bérletének likvidálását kérik a Mindenható képvi31